Pest Megyei Hírlap, 1990. március (34. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-15 / 64. szám

14 1990. MÁRCIUS 15., CSÜTÖRTÖK X^CiM%€iïï3 AZ ARANY EGYSZARVÚ Olvastam elemkimerülésig. Anyám­nak köszönhettem (munkába készül­ve fölhúzta a csörgőórát) hogy szer­dán reggel nem késtem el az iskolá­ból. Éppen befordultam a Fő utcáról a katolikus Templom utcába, ahol oktatási intézményünk, a negyven­négyes iskola is található, mikor osz­tályunk nyitott ablakából meghal­lottam Rostás Jancsi harsány kiál­tozását: Gyerekek, kitört a forrada­lom. SS-katonák menetelnek a Pesti utcán! Német hadsereg segít harcol­ni a felkelőknek ... ! / Ez megőrült — gondoltam —, hogy kerülnének ide németek, hiszen föl vagyunk tőlük szabadítva. Futni kezdtem az iskola felé, miközben színes filmkockák peregtek lelki sze­mem előtt Berlin elestéről, és horog­keresztekkel érdesített germán csiz­matalpak tapostak dübörögve a macskaköveken, egy nemrég látott dokumentum-hlraijból. Iszonyú lárma és padlóolajbűzzel elegyes oroszlánszag fogadott az osz­tályteremben. Azt reméltük, hogy el­maradnak az órák, ha mégsem, ak­kor pedig nem felelünk. Ebben va­lamennyien egyetértettünk. Már ne­gyed kilenc is elmú t, mikor nyílott az ajtó, s belépett alacsony termetű orosztanárunk. Gyermekkori beteg­sége következményeként csak gör- nyedten tudott járni. Részvétet érez­tünk iránta, és emberséges magatar­tásáért kedveltük őt. Nem ő tehetett róla, hogy tantárgyát viszont, melyet szeretett volna elsajátíttatni velünk, nem kedveltük. Én ugyan jeles ren- dűségem megőrzése végett szorgal­masan bemagoltam a leckéket, de mit sem értettem az akkor még kö­telező idegen nyel ■ rendszeréből. Talán a kötelező, a kényszer jelleg lombosította bennem, leckéről lecké­re az orosz nyelv iránti ellenszen­vet. Próbáltam pedig kellemes vi­szonyt létesíteni vele, de kísérleteim kudarccal végződtek. Például az a fondorlatom is, mikor egyik kedves olvasmányom, a Rózsa Sándor ösz- szevonja szemöldökét című regény legizgalmasabb részleteit gyakorlás­ként cirill betűkkel másoltam pepita füzetembe. Ennek lett egyenes kö­vetkezménye, hogy a majdnem-be- tyártörténetet szintén megutáltam. Ráadásul szégyelltem magam, mint akit önkielégítésen kaptak rajta, ke­rülvén azután személyt, tárgyat, mindent, ami a bukásra emlékeztet. Orosztanárunk katedrára lépett, asztalra helyezte az osztálynaplót, amennyire gerince engedte, kiegye­nesedett, s várakozón tekintett re­ánk. Némi szünet után elcsöndesed- tünk, és a hetes. Csáthy Elek békési tájszólással jelenteni kezdett. Tava- ris ucsityel, ja dakladivaju vám ... Menj a helyedre, fiam — szólt Eleknek, majd felénk intve hozzá­tette —: üljetek le! Leültünk, de izgatott fészkelődé- sünktől padrecsegéssel telt meg a te­rem. Recsegés halkultán ellenállha­tatlan vágytól vezérelve fölálltam Rostás mellől a pádból, s az orosz nyelvkönyvvel kezemben, mintha Je­lelni akarnék, a katedrához men­tem. Társaim együttérző pillantásai­tól kísérve megálltam az asztal előtt, és oktatónk szemébe mondtam: ta­nár úr, mától fogva nem tanulunk oroszt! És hogy szavaimnak nyoma- tékot adjak, a tankönyvet hirtelen kettétéptem. Most vajon mi lesz? — tűnődtem, alig palástolt félelmemben. Csörgött rólam a hideg veríték — akárcsak sápadt tanárunkról —, s gyönge lá­bakon bár, de a sarokban izzó, nagy öntöttvas kályhához vánszorogtam. Könyvem holttestét a lenyitott ajtón keresztül tűzbe dobtam. A meglob­banó tűztöl elfordulva szembe talál­tam magam zavarodott oktatónkkal, akit lelkiállapota nem gátolt abban, hogy lekeverjen egy jókora pofont. Fizikai megingásom lehűtötte a pél­dámat követni szándékozó társak harci kedvét. Nem a lázadás miatt kaptad fiam — mondta kegyes pofonütőm, hogy a többi is értsen belőle —, hanem, mert kárt okoztál. Gondoltál-e arra, mennyit kellett s kell apádnak dol­goznia, hogy megvehesd a könyvet? Érveiben igazság rejlett, a tan­könyv ugyanis az akkori árfolyamon öt forintba került. Faterom a bucsai termelőszövetkezet asztalosműhelyé­ben napi tízórai munkával ke­resett egy munkaegységet. Zárszám­adáskor öt forintjával számolták el az év végéig összegyűlt egységeket. Ha tehát a tűzbe vetett, s a helyette pótlólag vásárolt orosz nyelvkönyv­re gondolok, rossz a lelkiismeretem, mert apán életéből két napot hiába­valóságra áldozott. Nem a lázadás miatt kaptad ... — visszhangzanak a tanári szavak történelmünk közelmúltjából. Láza­dásom osztályközösség által is támo­gatott jogosságát oktatónk nem vi­tatta, csupán a pofon puszta ténye maradt „kedvező’’ hivatkozási alap egy esetleges későbbi „igazoltatás”- hoz. Ez a „később” számára már no­vemberben bekövetkezett, törölve minden további esetlegest. Hatodikban (bizonyítványom tanú­sága szerint) sem félévkor, sem év végén nem kaptunk oroszból érdem­jegyet. „Példás” magatartásom a még megtűrt „jó”-ra, tanulmányi át­lagom pedig teljesítményemmel for­dított arányban, nagyságrenddel zu­hant alacsonyabbra. Ma már tudjuk: jeles hadvezé­rek és kiemelkedő államférfiak egészségi állapota nem csak csele­kedeteikre szolgál magyarázattal, de a történelem alakulását is befo­lyásolta. Elcg Néró császár vagy Napóleon betegségére gondolni. Ugyanakkor népek sorsát, csaták kimenetelét döntötte el az aktuális egészségügyi helyzet. Az 1870-es német—francia háborúban például francia oldalon a himlőjárvány ál­dozatainak száma nagyobb volt, mint a sebesülteké. Érthető hát, hogy az emberiség történetét végigkíséri a betegségek­től való félelem. Az ösztönös élni- akarás mellett a kényszer és a ta­pasztalat segített abban, hogy az ember gyógyítással kísérelje meg helyreállítani egészségét. Eseten­ként vallási babonákkal, misztikus szertartásokkal. Elsősorban a ter­mészeti népekre jellemző az effajta gyógyítás. A különféle természeti erők se­gítségével végzett primitív orvos­lástól hosszú út vezetett a mai, hip- pökrátészi alapokon nyugvó orvos- tudomány létrejöttéig. E fejlődést követi nyomon — sa gyógyítás múltjának jelentősebb állomásait mutatja be — a Semmelweis Or­vostörténeti Múzeum kiállítása. Már a századforduló utáni évek­ben volt orvostörténeti múzeum Pesten Egészen a második világ­háború utolsó évéig működött a Szentkirályi utcában. Alapítása a Pesti Királyi Orvosegyesület érde­me. Ám az orvosegyesületet 1947­Lábjegyzet a LÄBJEGYZEThez Ezerkilencszázötvennyolc nyarán Juci nagynéném és érje Búcsún tett látogatásuk alkalmával rábeszélték a szüléimét, hogy engedjenek el né­hány hétre „városi levegőt szívni", Budapestre. Újpesten laktak, az Ár­pád úttal párhuzamos Munkásotthon utca százegy szám alatt, szemben a bútorgyárral. Napközben Sanyi bácsi (fiatal éveiben hazai ranglisták számon tar­tott pehelysúlyú öklöző je) vitt ma­gával várost nézni, vagy ladikból pecázni a Kis-Du ira. Tőle tanul­tam meg úszni, horgászni és vere­kedni. Nyugdíjas lévén mindig rá­ért, de estére azért csak kifáradt. Hazaérkezve, vacsora közben beszá­moltunk Juci néninek a nap esemé­nyeiről, majd tévéztünk, néha mo­ziba mentünk. Vakációm utolsó estéjén több fel- vonásos „drámá”-t láttunk az újpes­ti Munkásotthon színháztermében. A darab „hőse” egy a tizennégyes háborút, orosz hadifogságot megjárt, rokkant katona. Szülei, testvérei el­haltak. Felesége odaveszettnek vél­ve őt, másodszor is férjhez ment, gyerekeket szült, felnevelte őket, és ápolta gyermekei beteg apját. A „hazatért” első férj a közösen szer­zett házban nem érezhette otthon magát. Nem çlég, hogy nyomorék, de földönfutó is lett szegény. A színjátszók mindent beleadtak, ahogy mondani szokás: „szem szá­razon nem maradt”. Álságos, hatás­vadász mutatvány áldozata lettem. Az összezáruló függöny vetett véget szenvedéseimnek. „Előadás” után szörpöt ittunk a színházterem büféjében. Miközben nénikémék az elfuserált műsorról beszélgettek, megakadt a szemem egy alacsony, hajlott hátú felszolgá­lón. Ismerős volt valahonnan, de percekbe telt, míg rájöttem hogy a pincéregyenruhás kicsi ember nem más mint a falunkból eltűnt orosz­tanár. Az asztalokon maradt üres poha­rakat hordta a mosogató ablakához. Megismer, tanár úr? — kérdeztem hozzálépve. Nem, fiam, nem ismerlek — me­redt rám rémülten, és szinte mene­kült az ujjai közé csippentett poha­rakkal. ben feloszlatták, s ezzel egyidejű­leg a múzeum is megszűnt. Érté­kes, gazdag gyűjteménye az épület pincéjébe került, öreg gyűjtők el­beszélése szerint a házmester 20 fo­rint borravaló fejében este 6 után bárkit leengedett a pincébe, az il­lető azt vihetett el, amit akart. — A végeredmény: az értékes anyag nagy részét széthordták. „A gyilkolásnak meg kell szűn­nie, és hogy megszűnjék, őrségen fogok állni, és aki veszélyes tano­kat merészel hirdetni a gyermek­ágyi láznál, erélyes ellenfélre fog majd bennem találni" — az elszánt kijelentés az anyák megmentőjétől, Semmelweis Ignáctól származik. A legnagyobb magyar orvos egykori szülőháza ad otthont 1962 óta a ró­la elnevezett orvostörténeti mú­zeumnak. A budai Várhegy déli lá­bánál, az Apród utca 1—3. alatt copf stílusú műemléképület áll. Fa­lán egyszerű márványtábla hirdeti: Semmelweis Ignác szülőháza, és — 1964 óta — hamvainak nyughelye. A múzeum kiállításán igazi rit­kaságok is láthatók. Ilyen a legré­gebbi orvosi vonatkozású hazai em­lék a honfoglalás korából. A felső- Tisza-vidéki Rétközberencsben talál­ták meg annak a harminc év körüli férfinek a koponyáját, amelyen a sérülés miatt keletkezett nyílást ezüstlemezekkel fedték be. A be­teg nemcsak átvészelte a műtétet, de élete is meghosszabbodott érmék köszönhetően. A múzeum féltve őrzött anatómiai anyagának legszebb darabja az az Több mint 160 éven át, a 18. század közepétől az első világháború elejéig működött a budai Várnegyedben, a Tárnok utca 18-ban az első budavári patika. Épülete ma gyógyszerésztör­téneti múzeumnak ad otthont. A török hódoltság után felszaba­dult Budán Bősinger Ferenc Ignác gyógyszerész nyitotta meg az első pa­tikát 1687-ben, a mai Dísz téren. Az alapító, aki többször is ellátta a bu­dai polgármesteri hivatalt, patikáját az „Arany Egyszarvúhoz” címezte. Később a gyógyszertár a Tárnok ut­ca 16-os házába költözött, s új tulaj­donost kapott Hinger János szemé­lyében. Ö keresztelte át a patikát 1740-ben „Arany Sas"-ra. s névadása maradandónak bizonyult. Néhány évvel később költözött végleges he­lyére, a szomszédos épületbe a gyógy­szertár. Rangját jelezte, hogy a „vá­rosi” cím viselésére is jogot kapott, cégtábláját Buda címere díszítette. A bejárat felett most is ott díszeleg a cégér, ám falai között ma a gyógy­szerészet fejlődését bemutató kiállí­tás látható. Kevéssé ismert, hogy az „Apothe- ca” a középkorban raktárt, később árusító bódét jelentett. Bármilyen hi­hetetlen, akkoriban a patikában a különféle növényi, állati és ásványi szerek mellett cukorkészítményeket, szeszes italokat, és sok egyéb, sza­tócsboltba illő árut is kapni lehetett. Erre utal a patikus egykori elnevezé­se: speciárus, azaz fűszeres. Csak a reneszánsz korban tűnt fel a már többnyire gyógyszereket árusí­tó igazi patika. A gyógyszertárak egészen a 19. század közepéig tartot­tak cukrozott gyümölcsöket, szörpö­ket, és úgynevezett „aqua vitae”-ket, különböző szeszes italokat. Európában az első polgári patikát Roger szicíliai király alapította Ná­polyban 1140-ben. A 18. századtól kezdve a szerzetesrendek kórházi pa­tikái> mellett egyre több polgári gyógyszertár létesült. Magyarorszá­gon 1244-től törvény szabályozta a gyógyszerészek' jogait. Nemrégiben a hírügynökségek vi­lággá kürtölték a hírt: megtalálták a tengerfenéken a Bismarck nevű má­sodik világháborús német csatahajó roncsait. A Bismarckot a hamburgi Blohm és Voss cég építette; 1939. február 14-én bocsátották vízre a nagy német kikötővárosban, éppen annak a nap­Az orvoslás és a gyógyszerészet kü­lönválásához évszázadokra volt szük­ség. A nápolyi egyetem orvosi karán 1224-ben II. Frigyes szétválasztotta az orvosi és a gyógyszerészi tevé­kenységét. Ezt követően alakult ki Európában a gyógyszerészek rendje és a gyógyszertár intézménye. A gyógyszerkészítés már nem kizárólag az orvos-gyógyszerész feladata volt. Speciális képzettséggel rendelkező „stationariusok”, felesküdött gyógy­szerészek működtek Itáliában és Kö- zép-Európában, akik készítményei­ket meghatározott áron adták el. A gyógyszerek helyes elkészítését gyógyszerkönyvek írták le, az elsőt 1546-ban adták ki. Magyarországon az első „gyógyszereskönyv” Ruland János Dávid műve volt 1644-ben. A Helytartótanács által jóváhagyott ön­álló magyar gyógyszerárszabványt Torkos Justus János pozsonyi orvos készítette 1754-ben. A gyógyszerészek a gyógyszerkészf- tés és a gyógyszerkereskedelem mel­lett — orvoshiány miatt — százado­kon át gyógyító, illetve tanácsadó szerepet is elláttak. A 17. században Magyarországon mindössze 27 patika működött. A hiányt nem pótolták a házi patikák, pstikaládák, vagy a Felvidékről ér­kező vándor „olejkárok" gyógyfüvei. Mária Terézia rendelete javított a helyzeten, hatására gyarapodtak a gyógyszertárak: 1747-ben 48, a 18. század végén már 193 patika műkö­dött. Előbb a szerzetesrendek, főként a jezsuiták, alapítottak korszerű gyógyszertárakat, majd 1770 után számos polgári tulajdonban lévő pa­tika nyílt meg. A múzeumban kiállított anyag se­gítségével nyomon követhetjük a gyógyszerészet fejlődését, a mai gyógyszertár kialakulását. Bepillant­hatunk a gyógyszerkészítés műhelyé­be, az üveg és fajansz patikaedények titokzatos világába. Gyerkó Katalin nak az évfordulóján, amikor Nelson híres győzelmét aratta a St. Vincent- foknál vívott csatában. A német kor­mány állami ünnepségnek nyilvání­totta a ceremóniát. Hitler, Raeder, Keitel, Göring, Goebbels, Hess, Rib- bentrop, Himmler, Bormann — mind ott voltak az emelvényen; beszédé­ben Hitler kifejezte reményét, hogy a hajó legénysége Bismarck vasaka­ratának szellemében fog tevékeny­kedni. életnagyságú női viaszfigura, ame­lyet a magyar orvosi oktatás szín­vonalát emelendő, II. József aján­dékozott 1789-ben a pesti orvosi egyetemnek. A fekvő női akt fel­tárt mell- és hasürege látni enge­di a belső szerveket, idegeket és ereket is. Láthatók Czermak János 1858- ban szerkesztett gégetükrei is. A cseh származású professzor 1858 és 1861 között a pesti egyetem életta­ni tanszékét vezette. Érdeklődése és kíváncsisága ösztönözte arra, hogy kutassa, hogyan lehet mesterséges fénnyel megvilágítani a gégeűrt. Megszerkesztett eszközei egy új szaktudomány fejlődését indították el, a fül-, orr- és gégegyógyásza­tot. Magyar technikai érdekesség az 1905-ben készített Hüttl—Fischer- íéle gyomorvarrógép, amely forra­dalmasította a sebészetet. Akkori­ban ugyanis a belsőrészek össze- varrása jelentette a műtét legne­hezebb feladatát. Ezen segített a Singer varrógép mintájára szer­kesztett eszköz, amely 36 öltést tu­dott ejteni. A magyar konstrukció kiállta az idő próbáját: a sebészek napjainkban is ezen az elven mű­ködő eszközt használnak. Találmá­nyukat szabadalmaztatták, sajnos, csak Európában. 1910-ben aztán Amerikában hasonló találmány szü­letett, alkotója világszabadalmai kért rá. Mindkét eszközt használ­ják ma is, ám a vita. hogy melyik született meg előbb, olyan, mint a tyúk—tojás dilemmája. gy. k. A hajó háromszáz méter hosszú, 36,6 méter széles volt. Nyolc darab 38 centiméteres ágyú és hat repülőgép hordására alkalmas. Az ágyútornyo­kon és az oldalakon 33 centi vastag, különlegesen edzett Wotan-páncél- zattal. Harmincötezer tonnásnak je­lentették be, hogy a londoni egyez­mény kereteit ne lépje túl; de a Bis­marck vízkiszorítása rakomány nél­kül valójában 42 000 tonna volt, tel­jes rakománnyal együtt pedig több mint 50 000 tonna. Ilyen hadihajót még nem látott a világ: a Bismarck az újjáéledő német haditengerészetet jelképezte. A Bismarck 1941. május 18-án fu­tott ki a Prinz Eugen és még számos hajó kíséretében. Északra vette az útját, Norvégia partjai előtt elhalad­va feljutott a sarkvidékig, majd az Izland és Grönland közötti úgyneve­zett Dánia-szoroson át érkezett az Atlanti-óceánra. Itt percek alatt el­süllyesztette a legnagyobb brit csa­tahajót. a Ilood-ot, majd délre, ké­sőbb keletre kanyarodott a francia- országi Vizcayai-öböl irányába. Idő­közben jelentős brit flotta összponto­sult, és megkezdődött minden idők egyik legnagyobb kalandja, a Bis­marck üldözése és elsüllyesztése — mindössze nyolc nap alatt. Több mint négyezer brit és német tenge­rész vesztette életét a küzdelemben, A-z angol admiralitásnak hatalmas erőket kellett mozgósítania, hogy ezt az egyetlen hadihajót a tenger fene­kére küldje: nyolc csatahajóra és csa­tacirkálóra. két repülőgép-anyahajó- ra, több mint háromszáz támadó re- ülőgépre. A Bismarckra kilőtt majd­nem 60 torpedóból mindössze három, legfeljebb négy talált célba. Végül a csatahajó kormányozhatatlan céltáb­lává vált. A Bismarck esetéből eszméltek rá a szakemberek, hogy a repülőgépek korában elavultak a csatahajók. Az utolsó csatahajót, az amerikai New Jerseyt 1972-ben szerelték le. A Bismarck hullámsírja Sárámti József Lábjegyzet történelmi időnk értelmezéséhez Aznap este apám Izgatottan váltogatta varázsszemfl vllágvevőnk hullámsávjalt, a a kercsőgombot forgatva szitkozódott a vételt zavaró erős hangszennyezés miatt. Mintha közelgő repülőgépek zúgása tépte volna foszlányokra a messziről sugár­zott élőbeszédet. Eszter, Pesten történt valami — mondta a fater foteljében elmélyülten hor­goló anyámnak. Ugyan, Ernő, ml történt volna? — kérdezte anyám a horgolást, s a horgolótű­ket szorongató kezét ölbe ejtve. Amennyire ki tudom venni — bökött hüvelykjével rádiónkra —, tüntetések vannak. Tüntetések? — tűnődtem csöppet el, Verne Utazás a Holdba című kötetéből föleszmélve. Tizenegy évesen halvány fogalmam sem volt, ml Is az a tüntetés. Április negyedikl és május elsejei felvonulások mozzanatai villantak emlékezetem­be: piros zászlók, nagy Sztálin-, illetve Rákosi-képek, nevüket kórusban harsogó éltetések, dögunalmas, s rögtön feledhető ünnepi beszédek. Csupán annyi deren­gett, hogy a tüntetés azért másabb lehet, mint a felvonulás. A korszakosnak alig­ha minősülő fölismerést követően ismét olvasásba merültem. Ejfél felé megtör­tént a villanyoltás. Vártam, mig szüleim elalszanak, és zseblámpánál olvastam fnviShh Kiállta az idő próbáját RITKASÁGOK TÁRHÁZA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom