Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 2. szám - FIGYELŐ - Király Ernő: Humanizálható-e a önzés?
Te-bői kiindultan és szemlélten lehet Én, lehet tudatos személy. Az embertársi Te-ből áradó és felszabadító szeretetben Isten közeledik az Én felé. Boethius szerint a személy: értelmes egyén. Az értelmes egyéni létezés annyit is jelent, mint önmagát megkülönböztetni minden mástól, végsősoron Istentől is, az örökigazságú Jövőtől; — ugyanakkor feltétlen bizalommal lenni Isten jövője iránt és erre építeni az életet. A személy nem csupán körülhatárolt, minden mástól különböző egyéni értelmes lény, hanem „azáltal növekszik, hogy míg önmaga marad, önmagát közli. A személy-lét a kommunikációban valósítja meg önmagát" (Piet Schoonenberg: Und das Leben der zukünftigen Welt, Leben nach dem Tode, Köln, 1972. 91). „A mai kor követelményeinek megfelelő eszkatológia megkívánja, hogy transzcendentális antropológiára alapozzák, amelyben az ember úgy értelmezi önmagát, mint aki a nyitott Jövő felé tör előre, mint akinek reménye van arra, hogy képes elérni az abszolút Jövőt” (K. Rahner: Théologie et anthropologie, Theologie d'aujourd'hui et de demain, Paris, 1967. 119). Az emberi lét forrása, értelme és célja: Isten. Az Isten létezésének az elfogadásával emeli fel az ember saját emberségét. Az emberi önkeresésben döntő és alapvető szerep jut a jövő dimenziójának. Ha az ember bízó reményben az isteni Jövőre alapozza és építi fel egész életét, akkor ez az eljövendő Jövő mindig mint szeretet lesz jelen számára. Ez a szeretet arra ösztönzi, hogy minden ember teljes felszabadításának közvetlen szolgálatára kötelezze el magát; hogy küzdjön az el- embertelenedés minden formája ellen, harcoljon a nagyobb darab kenyérért, a boldogabb, szebb, emberibb életért, az Istenarcú emberért. Enélkül nem lehetünk igaz emberek. Ahhoz, hogy jó keresztények is legyünk, az örök élet reményét kell sugároznunk a világba. Ezért kell meghallanunk szent Pál szavát: „gyújtson leiketekben világosságot (Isten), hogy megértsétek, milyen reményre hívott meg benneteket, milyen gazdag és fönséges az az örökség, amelyet Ő a szenteknek szán, és milyen mérhetetlen nagy a hatalma rajtunk, hivőkön" (Ef 1,19). Ez az Isten a történelemben mindig a titokzatos, a rejtett Isten volt. Amikor elvonta arcáról a fátyolt és az Istenszülő Szűztől Emberfiává született, Jézus Krisztus arca tűnt elő, az emberarcú Isten, hogy megtanítson az istenarcú ember értékelésére, szeretetére. „Isten ugyanis, aki azt mondotta: a sötétségből támadjon világosság, a mi szívünket is megvilágosította, hogy Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán felragyogjon nekünk” (2Kor 4,6). Kiss László HUMANIZÁLHATÓ-E AZ ÖNZÉS? Minden humanizmus közös vonása a törekvés az igazibb, teljesebb emberi élet kialakítására. Ez két irányban is hat. Az egyik: önmaga télé forduló. Az egyén saját életét akarja emberibbé tenni. Ezzel elválaszthatatlan kapcsolatban van a másik: a közösség, a társadalom humanizáciájának feladatában részt kérni és vállalni, hogy az egyén közösségi módon tudjon érezni, tevékenykedni. Az önző magatartás gyakran meghiúsítja az emberibb élet kialakítására irányuló törekvéseket. A személyiség humanizációs távlatai beszűkülnek; az egyén nem őszintén vállai részt a közösségi feladatok megvalósításában és képtelen igazi közösségi összefogásra. Az önző magatartásnak megvan a maga sokrétű pszichikai struktúrája. Ennek most csak egyik oldalát szeretnénk részletesebben ismertetni: a durva indulatoktól formált emberi magatartást. Szükséges, hogy e magatartás humanizációs lehetőségeit is megvizsgáljuk. Kiindulásként a humanista emberképet az üdvösség távlataiba állítjuk be. A krisztusi humanizmus alapvonásai A keresztény embert jellemzi, hogy a humanista feladatokat Isten felől közelíti meg. A hivő szemlélet szerint Krisztus élete bontakozik ki az egyén életében, magatartásában és cselekedeteiben. Az emberi feladatok így adódnak a krisztusi élet- és sorsközösségből. Ahhoz, hogy valaki igazán értékelni tudja az embert üdvözíteni akaró Isten tevékenységét, egy sajátos felismerésre és magatartásra van szüksége. Krisztus azt mondja, hogy a szegényeknek hirdetik az örömhírt (Mt 11,5). Ezzel jelezni akarja, hogy az embernek ajándékozott isteni életet csak az képes értékelni és befogadására szívét megnyitni, aki tudja, hogy rászorul Istenre. Az ember azért igazán szegény, mert erkölcsileg „béna” és „sánta”, mert „vak" a jóságra, jóakaratra. Ha az embernek megvan az alázata ezen gyengeségek felismerésére, akkor megnyílik Isten felé. A hivő ember így lesz tudatában annak, hogy Isten nélkül nagyon szegény embersége, — mégha sokat is birtokol a földi javakból. A humánus keresztény tehát tudatában van annak is, hogy a gazdagabb emberség nemcsak önerőből épül, lényege szerint isteni értékeket is foglal magába. A keresztény ember számára az igazi értékek Istenben gyökereznek. Az ember benső szegénységének van még egy közvetlen, 113
