Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 3. szám - Szénási Sándor: Az új perikóparend felhasználása
hez, melyek eddig soha nem szerepeltek ünnepi alkalommal. Nem kell hát évről évre ugyanazt a perikópát csépelnünk, hanem magunk is tapasztalni fogjuk, hogy milyen kimeríthetetlen kincsesbánya a Szentírás, s abból mindig lehet valami újat, valami érdekeset és üdvösét előhozni. Másrészt viszont az is igaz, hogy bizonyos szempontból meg nehezebb lesz a homiliára való készülés. Csak alig-alig használhatjuk ezentúl a könyvespolcainkon porosodó, olykor 50-60 éves prédikációs kézikönyveinket. Bár jelentek meg már az új rendet feldolgozó könyvek is, de jó ideig még rá leszünk kényszerítve, hogy saját kutatásunk, saját erőfeszítésünk árán mélyedjünk el a szent szövegbe, s keressük meg abban a kifejthető aktuális témát. És ez az egyéni kutatás, ez az elmélyedés, ez a témakeresés bizony elég nehéz. Vagy könnyű feladat-e a modern exegézis két nagy felfedezését érvényre juttatni a homilia készítésében? Azt, hogy az egész új- szövetségi Szentírás az első Húsvét után íródott, s ezért az egész a nagy húsvéti titok megtapasztalásának hatása alatt áll, s benne minden a húsvéti reménységgel van tele. A másik dolog pedig: az evangéliumok tulajdonképpen az ősegyházi, apostoli prédikációnak írásbeli lecsapódásai. Tehát már az apostolok, illetve utánuk az evangéliumi szerzők értelmezik és híveikre alkalmazzák az Űr életének eseményeit és az ö szavait. Aktualizálják azokat a hívek igényei szerint. De könnyű dolog-e ebben utánozni őket, s az örök élet igéit aktualizálni mai híveink problémáira? Ez a munka bizony elég nehéz, de szép és minden fáradságot megér. Ezt az utóbbi gondolatot, azaz, hogy az új szentírási olvasmányokhoz fűzött homilia elkészítése minden fáradságot és erőfeszítést megér, így támasztja alá nagyon szépen az új miseordo bevezetője: „Az olvasmányokban és a hozzáfűzött homiliában maga Isten szól népéhez, ö nyilvánítja ki megváltásunk és üdvözülésünk titkát és lelki táplálékot nyújt nekünk azokban. Ilyenkor maga Krisztus van jelen hívei körében” (I. G. 33). A SZEKULARIZÁCIÓ MÍTOSZA Annak a problémának a megoldásában (ti. hogy mi lesz a kereszténységnek és a vallásnak a szerepe a jövőben) rá kell mutatnunk egy hamis útra. Ez az út az, amelyet a szekularizáció mítosza ajánl. Európában, úgy látszik, jobban ellentállnak ennek az áramlatnak. Amerikában azonban, ahol a hagyomány nem olyan erős és sokkal inkább a rutinra hagyatkoznak, a szekularizáció mítosza két vagy három év óta igen terjed. A szekularizáció sokakat eltávolít az Egyháztól a katolikus mozgalmak aktivistái közül, és folyamatban van, hogy a fiatal klérus nagy részét is felszívja. A szekularizáció mítosza az Egyházról olyan képet fest, amely szerint meg fog szűnni az Egyház sajátos szerepe, a „szent” és a „vallásos” jelentése el fog tűnni, vagy legalábbis határozottan a kialvás felé tart. Mindezek jövője nem mást, mint hogy eltűnjenek, anélkül, hogy helyükbe valami más kerülne. A „vallás" afelé irányul, hogy teljesen feloldódjék a profán evilágiságban, a pap visszatér a laikus állapotba, a szerzetes pedig egyszerűen a polgári életbe. Itt nincs helyünk annak megmutatására, hogy a szekularizáció mennyiben jelent mítoszt. Hivatkozhatunk pl. A. J. Nijk könyvére, Secularisatie (Rotterdam, 1968). A szekularizáció egyik formája szerint az evangéliumi szeretet teljesen felszívódik a szociális reformokért való „harcban”, ill. a „revolúcióban”. Mítoszról van szó ebben az esetben is, mivel a jövőbe vetít előre egy abszolút állapotot, amely az emberiség végső állapota és minden tevékenység totális és kötelező normája lesz. Minden jó összpontosul ebben az eljövendő állapotban, amelyet a vágy, a félelem vagy a képzelet vetít a jövőbe. Előre tudhatjuk, hogy ez az állapot nem fog bekövetkezni. A „vallásosnak” a szerepe mindig meg fog maradni. Oj formákban mindig megtalálható lesz, illetve újra meg fogja találni az előzőkhöz hasonló szerepét, még azokban a társadalmakban is, amelyek ateisták vagy vallás nélküliek akarnak lenni. 0- Combiin, Jbes chrétiens a la recherche de leur tőle, in: La Vie Spirituelle, 1969, Aout-septembre, nr. 563. 109.) 163
