Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 3. szám - TÁVLATOK - Törekvések, szempontok a mai erkölcstudományban
TÁVLATOK TÖREKVÉSEK, SZEMPONTOK A MAI ERKÖLCSTUDOMÁNYBAN ,,A teológiai tudományokat a Krisztus misztériumával és az üdvtörténettel való mind élettelibb kapcsolat által kell megújítani. Különleges gonddal kell az erkölcstudomány tökéletesítésén fáradozni: tudományos bemutatását ezért mind nagyobb mértékben a Szentírás tanítása táplálja. Fennkölt feladata e tudomány- szaknak az, hogy a hívőknek Krisztusban való meghívását megvilágítsa s ezen az úton tárja fel azokat a kötelességeket, melyek szeretetben teremnek a világ számára gyümölcsöt.” E néhány szóval határozza meg a 2. Vatikáni zsinat a papi képzésről szóló okmányában az erkölcstudomány megújulását biztosítani képes programot. E sorok megfogalmazója — mint az ma már közismert - a köztiszteletben álló moralista, Bemard Häring volt. Arról ma már aligha kell szót vesztegetnünk, hogy bizonyos változások, megújulási folyamat a katolikus teológiában, így az erkölcs- tudományban is jól megfigyelhető. Ez szükség- szerű is, hiszen — a zsinattal szólva — ,,az emberiség a világ rendjének jobbára statikus felfogásából a mozgalmasabb, dinamikusabb fejlődési felfogásra tér át. Ezért a legtöbb probléma új összefüggésben lép elénk, új elemzést kíván” (Gaudium et spes, 5). Mi sem természetesebb, hogy annak, amit a zsinat ily éles látással fogalmaz, az erkölcstudományban is éreztetnie kell hatását. S hogy e hatás valóban észlelhető legyen, ahhoz sok bátorságra, megújulni kész szándékra, józan merészségre s egyben a hűség szellemének ápolására van szükség. E megújulási folyamat ma már nem csak az ún. egyháziaknak, papoknak, püspököknek ,,ügye”. Az egyházi életnek s benne a teológiának megifjodásán ma világiak és papok együtt kell, hogy munkálkodjanak. Ne feledjük, semmi újat vagy épp „forradalmit” nem mondottunk ezzel. Már 1817-ben írta J. M. Sailer, hogy könyvének (Handbuch der christlichen Moral) „címzettjei” nem csupán a leendő lelkipásztorok, hanem „minden képzett ke- reszény ember” (Ma úgy mondanók, hogy „nagykorú keresztény”) Nyilvánvaló, hogy már akkor sem ok nélkül fogalmazta meg így könyvének alcímét korának úttörő moralistája. S mintegy másfél évszázaddal később így ír Bernard Häring: a ma és holnap erkölcstudományának döntő szempontja nem az, hogy „gyóntatok zsebkönyvét”, vagy „lelkitükröt” tárjon az olvasók elé, hanem, hogy krisztusi nagykorúságra nevelje Isten egész népét (vö. Sacra- mentum mundi, III. 629). A mának moralistái valóban keresik az új kor igényelte új utakat. Tudományszakukat a szónak nemes értelmében kívánják korszerűsíteni. Van-e már új morálteológia? Lehet-e ma már ilyenről komolyan beszélnünk? E kérdésre 1967-ben a neves szakember, Franz Böckle még tartózkodó választ adott (vö. Mérleg, 1967. 3. szám). Mint megjegyezte, minden teológia „úton van” (cheologia viatorum) s a morálteológus is az „úton levő embereket” hivatott segíteni. - Három évvel később az innsbrucki professzor, Hans Rotter már kissé konkrétabban vázolta a mai erkölcstudományban ható erőket, jelentkező problémákat. (Tendenzen in der heutigen Moraltheologie, Stimmen der Zeit 1970. 259-268). Úgy véljük, megszívlelendő, amit tanulmányának bevezető szavaiban mond: ha bármely tudományban bizonyos új irányzatokról adunk hírt, eleve nem lehetséges, hogy teljesen objektív tájékoztatást nyújtsunk. S ez érthető, hiszen a tájékoztató maga is elkötelezettnek érzi önmagát bizonyos irányban. Azután nem csupán a jelen helyzetről kell tájékoztatást nyújtania, hanem a múlt és jövő ösz- szefüggéseire is ügyelnie kell. E fejlődés vonalát követve természetesen az is előfordulhat, hogy néhány fontos szempontra kevésbé, másokra viszont jobban ügyel. Mégsem fölösleges az ilyen munka, mivel általa elősegítheti a holnap eredményeinek megszületését. S a „szőlő- munkások” ilyen feladata mindig Isten és ember felé vállalt felelős szolgálat. A hűség elve döntő szempont. Egyrészt azért, mivel minden tudomány múltja felől érkezik. Minősült módon áll ez a teológiai tudományszakokra. Ezek ugyanis mind egy-egy csíráját hordozzák az isteni örökségnek. A krisztusi örökségez való ragaszkodást nyomatékkai emeli ki Bemard Häring a zsinat után megjelent egyik könyvében (Moralverkündigung nach dem Konzil, Bergen- Enkheim 1967). E hűség természetesen alázatra is szólít. Oly magatartást követel, mely tisztában van azzal, hogy nem „birtokolhatjuk” soha teljességgel Krisztus igazságait, gazdagságát. S 164
