Szolgálat 47. (1980)

Eszmék és események - Visszaemlékezés 25 éves iraki működésemre (Nyáry Ernő)

Minket a keresztények érdekelnek. Itt rögtön jegyezzük meg, hogy Irakban igen kevés protestáns él, úgyhogy ezen csak katolikus és ortodox keresztényeket kell értenünk. Ez utóbbiak nem olyanok, mint akiket mi odahaza görögkeletieknek hívunk; ezek szintén igen kevesen vannak errefelé. A mi ortodoxiánk az efezusi (431) és a kalcedoni zsinat (451) óta vált el a római katolikusoktól. A két csoport azóta elszakadt egymástól; nem éppen a pápa fennhatósága miatt, hanem Krisztus Urunk személye körüli viták folytán. Az ortodoxok a saját pátriárkájuk vezetése alatt folytatták hitéletüket, és Krisztusban majd csak egy személyt és egy természetet vallottak (monofiziták), majd pedig két személyt és két természetet különböztettek meg (nesztoriánusok). Manapság hiába kérdeznénk meg egy közepes műveltségű ortodoxot, hogy miben különbözünk ml tőlük. Azt válaszolná, hogy a különbség a pápa elismerésében vagy el nem ismerésében áll.

Egy pár évvel ezelőtt itt járt a bécsi televízió küldöttsége, és engem kértek fel, hogy hozzam őket össze a szír nesztoriánus püspökkel, aki különben igen szívélyesen fogadott minket. A küldöttség elnöke kérte, válaszoljon néhány szóval arra a kérdésre, hogy a nesztoriánusok miért nem fogadták el a kalcedoni zsinat végzéseit? A püspök csak azt válaszolta, hogy erre csak a pátriárka felelhet; ő erről semmiféle jogosított kijelentést nem tehet. Hát ez a mai tényleges állapot: a hívek egyszerűen követik pátriárkájuk tanait. Ők maguk nem spekulálnak. Ezek a régi ortodox egyházak inkább a közösségből kiszakadt szervezetek, mint valóságos felekezetek. A keresztény egység számukra nem doktrinális megrendülést jelentene, hanem anyagi és külső felfordulást. Attól pedig igen félnek. Szinte az apostolok szavai jutnak eszembe: „Nézd, mi mindenünket elhagytuk, és követtünk Téged. Mi lesz a jutalmunk?“ (Mt 19,27)

VI. Pál pápának 1977. ápr. 28-án Coggan anglikán prímáshoz intézett szavai a régi keleti ortodox vallásokra is érvényesek: „Többé már nem puszta álom, hogy egy egyesült, de nem abszorbeált anglikán egyházról beszéljünk.“ A ml bagdadi ökumenikus elgondolásunk ebben az irányban halad, bár még mindig ott cseng a fülünkben a nesztoriánus püspök mondása: „az ilyenféle kérdésre csak az ortodox pátriárka adhat választ.“

De mondjunk pár szót a mi, azaz a latin papság iraki pasztorális munkájáról. - Amikor engem 1954-ben a Keleti Kongregáció a bagdadi misszió főnökévé nevezett ki, egy római utazásom alkalmával jelentkeztem Tisserant bíborosnál, a kongregáció főtitkáránál. Mindjárt beszélgetésünk elején hangsúlyozta, hogy nekünk „latin misszionáriusoknak“ első feladatunk és küldetésünk célja: „in auxilium Orientalium“, azaz a keleti egyházak támogatása.

Az iraki kármelita misszió 1623-ban alakult Basszorában, majd 1721-ben Bagdadban. Akkoriban a keleti egyházak támogatása teljességgel a mi feladatunk volt. Azóta ezek az egyházak sokkal kevésbé szorulnak rá támogatásra. Inkább együttműködésről lehetne szó. A keleti katolikus egyházak ugyanis önállóan folytatják lelkipásztori munkájukat, és saját papságot( képeznek ki. Éppen ezért Róma megszüntette a hajdani „Missio sui iuris“ negnevezést, és csupán

78