Mezei Zsolt (szerk.): A kényes úrfi s a rongyos baka (Pápa, 2001)
Jókai Mór Pápán írott verse és elbeszélése
ISTENÍTÉLET (: eredeti beszély:) Gyönyörű az éjszaka. Nem itt a porban; itt sötét és kietlen! fönn, fönn, hova a ködök nem szállnak, hova csak a szentek könyörgése hat-fel, ragyognak a fény myriadok, mint gyöngyök a sötét tó fenekén; az ő képök mosolyg azon szempárokban, mik vigaszért esengve az égre feltekintenek. Magas hegyormok felett tündököl bűvösen a hold mondhatlan vonzalom emeli azt csáb erővel, ki sokáig merengett bájló világába. Ha túl emelkednél a vastag gőzkörön, hallanád amaz édes lélekemelő melódiát, mit hét bolygó zeng összhangozva a végtelen ég űrében, itt pedig a földön néma az éj és halott, kriptái csend és a hold világa terülnek a havasok agg fényűi felett, miknek sudarai óriási árnyakat vetnek a sötétzöld puszpáng bokrok közé; s a terebély jegenyék levelei csillognak a liget felett; s a berkek sötét tekervényein ólálkodva jár a kaján ordas, s a szunnyadó őzeket fojtogatja; a hold szürkitette ormokon jajgató fenevadak vínak halálos harczokat; tépetten és összemarva száguldanak vissza a csalitba, felettök pedig nesztelen repül-el az orv éjmadár vergődő madárkát rabolva körmei közt, sötét denevérek repkedik őt körül. Ijesztő az éj itt, — itt a porban. Egy szírt emelkedik-ki a rengeteg sűrűjéből, gránithomlokú és meredek mintha óriás kard vágta volna egyenesre. Tetején egy gömbölyű sz: egyház egyszerű szürke falakkal, mellyek mezetlenül mutatják a roppant gránit darabokat, mezetlenül s vakolatlanul. Széles lépcsőinek repedéseiből kuszáit tüskék meredeznek elő, tetejét ellepte a moh, ajtajának sarkairól a rosda sárgít, átsüvölt rajta a vihar, s az üvegtelen ablakszárnyakat a falakhoz csapkodja. Nem laknak itt talán? — vagy nincs e környéken senki is, ki imádkozni akarna. — Hát az a vár amott kié, ott a roppant szirttömeg fölött, ablakaiban fény ragyog, bástyáit zaj üli, tömérdek tornyainak réz födele felett zászló lobog, éjszinű s a czimer rajta felfordított. — Tudja mindenki azt, hogy kinek czimerét forditva teszik a fekete posztóra, annak nevét nem fogja hordani senki, s nem hagy az maga után senkit, kiben nemzettsége tovább sarjadozzék; olly megsemmisülve fekszik ő, mint a tövöstől kitépett cser az elsiető vihar útjában. De fölötte vigan ülik meg a halotti tort, ott a vad robajtól dübörgő teremekben, lobogó fáklya világnál, poharat kocczantanak az örökös egéssé- geért, ki fekete zubbonyban öltözve jár kél a halotti nép között, s a boldogult nyugalmáéit nem emel senki tele serleget, mert a halottak nyugalmának őre a koporsó, s ők párolgó tálak, tüzelő borral tölt kupák körül telepedtek-le, férfiak mind, némber mit is keresne itt; mint hajdan a római nagyok róguszainál éles fegyverrel viták a gladiátorok, ők is versenyt isznak. Dicső tisztelet! igyatok, tomboljatok, nem hal meg mindennap egy nagy úr. — Úgy ni! már fele a vendégeknek lóczák alatt hever; a többi danol előre, hátra, mint torkán kifér, vagy gömbölyű asztaloknál koczkát pörget s káromkodik és kaczag. 272
