Mezei Zsolt (szerk.): A kényes úrfi s a rongyos baka (Pápa, 2001)
Jókai Mór Pápán írott verse és elbeszélése
Ki az a magas férfi bársony felköntösben, arany hímzett övvel s magas kócsagtollal nyuszt kalpagán, arczán a dacznak és vakmerőségnek fellegei közül keresztül villognak fekete szemeiből, a szenvedély villanyszikrái. E férfi arcza szép, de taszító, vonásai szabályosak, de fagyasztóak, — nem rég lépett a terembe s már is mindenki szemei reá függesztvék, alig érnek válláig a legmagasbbak; darab ideig állt így mozdulatlanul, balkezét kardmarkolatára nyomva, s jobbját selyem fegyvertartójába akasztva, midőn hirtelen gondolattól áthatva hirtelen termett az örökös előtt, ki fejét lecsüggesztve keveset törődött a körűié történtekkel, s borteli kupát kapva-föl az asztalról azt magasra fölemelve kiálta „Éljenek a Talárok!” felhajtotta a serleget, s azt az örökös elébe vágta a bükk asztalra, hogy annak minden edényei tánczra kerekedtek — kettőt hátra lépett, s karjait összefonta, végig jártatván kihívó tekintetét a reá bámuló vendégeken — „ki vagy!” — kiáltának rá többen, ittas bátorsággal, s néhány bádog kancsó repült-el ivet képezve feje fölött. „Csendesen urak!” hebege zavarodtan az örökös, székéről fel ugorva, — hisze ez barátom Sz: iváni Néró lovag!” „Úgy-e? — dörmögék azok, s nyugodtan helyet foglaltak. „Mit jelentsen ez?” kérdé egy ablak mélyedésbe vonva a lovagot a házi úr. — „No s mit jelentene egyebet, mint hogy Sz: iváni Nérónak jó kedve van.” — „Igen! de a mit kegyedre bíztam —” „Hűm! vitéz Dolna úr, ön a mint látom meg is tartotta már kedves rokonai torát!” 'Nos ...hát!?!’ „Hát ha most valamellyik betoppanna ide — no ne tekintsen ön rám olly kétségbeesetten... De hisz ön! úgy-e megbízott engem, hogy végezni fogok velők?... 'Igen, én önnek ígértem Dolna váramat:’ „Szerencséje önnek, hogy azt a hitvány kőiket ki nem állhattam — mit is mesélt ön vendégeinek? — úgy, hogy a gyógytóban csónakázva a csónak felfordult, hogy segély későn érkezett s belefulladtak a szegények! — nemde úgy mondá ön!” Tgen s hova tette ön őket?’ „A fiút megtalálja ön az egyház köve mellett s ha elmegy ön érte, hogy azt a vízbe hajíttsa, tekintsen ön fel a szikla csúcsára s tudni fogja, honnét repült oda a drága madár.” ’Jól van megyek megyek érte s vízbe vetem — s a leány?!’ „Az is jó helyen van.” 'Mit tett ön vele?’ „Kardlapomra, ilyen kérdést csak öntől várhattam, egy lelkemre bízott 17 éves leánnyal mit tettem kiről még azon felül számot sem kell adnom.” ’Ejh! hiszen hitvány gyermek volt és csúf is.’ „No ne búsuljon ön vitéz Uram! hisz nem szerettem ám bele.” 'Megholt?’ „Halásztassa meg ön holnap a gyógytavat s kérdezze tőlem, hogy megholt-e a leány!” 273
