Fejezetek Pest megye történetéből. Tanulmányok - Pest Megye Múltjából 7. (Budapest, 1990)

Simon V. Péter: Pest megye népképviseleti átalakulása 1848-ban

meg az egyes megyék, szabad királyi városok, sőt mezővárosok és községek forradalmi választmányai, amelyek rendre alárendelik magukat az immár nem csupán centrális helyzete, hanem intézményesülő vezető szerepe folytán is méltán középponti választmánynak nevezett néphatalmi szervnek. Rövidesen köztudottá válik azonban, hogy a Pozsonyban elterjedt rémhírekkel ellentétben Petőfi nem válthatja valóra a kéziratban ismeretessé vált „Dicsőséges nagyurak" fenyegető próféciáit, mert semmiféle parasztsereg nem gyülekezik a Rákoson, sőt a márciusi ifjak a mintegy 8000 főnyi pest-budai ideiglenes nemzetőrségre sem számíthatnak feltétlenül. A költő leköti kardját, s társai is egyre inkább kénytelenek beérni tettek helyett a készenlét, a forradalom vívmányai feletti őrködés fenntartásával. Az erőviszonyok rájuk nézve hátrányos eltolódását jelzi, hogy még legfontosabb követelésüket, az országgyűlés azonnali Pestre költözését sem képesek keresztül vinni. A részleges kudarc nem utolsósorban a Közbátorsági Bizottmány megosztottságából fakad. A testület formálisan Pest város tanácsától nyerte megbízatását, mi sem természetesebb tehát, mint hogy annak tagjai közül heten is betelepültek a bizottmányba, s közülük került ki a bizottmány elnöke is Rottenbiller Lipót alpolgármester személyében. E ponton jellemzőnek kell tekintenünk a március 21-i helyzetjelentés írójának, Kemény Dénes bárónak a tévedését, aki Nyáry Pálnak tulajdonítja a vezető szerepet. Pest megye másodalispánja valóban rendkívüli energiával vetette bele magát az eseményekbe, s lélekjelenlétével, magabiztos és nem egyszer személyes bátorságról tanúskodó tetteivel még politikai ellenfelei bámulatát is kivívta.

4 Hozzá hasonlóan mérséklő hatást fejtett ki a tekintélyes és népszerű ellenzéki politikus, Klauzál Gábor. A pesti forradalom állandó jellegű vezetőszervének megalakulása a radikális ifjak számbeli háttérbe szorulása ellenére a népképviselet, sőt bizonyos értelemben a népszuverenitás elvének érvényre jutását jelentette. Semmi kétséget sem szenved ugyanis, hogy Petőfi, Vasvári, Irányi és Irinyi valódi népképviselőkként foglaltak helyet ebben a testületben, s működésük minden gátló körülmény ellenére sem maradt hatás nélkül Bécsre, Pozsonyra és az ország közvéleményére. A kezdeményezés általában az ő kezükben maradt, s többnyire képesek voltak keresztül vinni szándékukat, de szinte sohasem áldozatok nélkül. Nem sajátíthatták ki a bizottmányt, mert ehhez több tömegtámogatást kellett volna kapniuk, de őket sem szoríthatták ki a bizottmányból, mert azon nyomban működésképtelenné vált volna, ha nélkülözni kénytelen a márciusi fiatalok elvitathatatlan népszerűségét. Mindkét csoport megkísérelte ugyan, hogy a maga javára változtassa meg az erőviszonyokat a bizottmány kibővítése révén — így került be utóbb a bizottmányba a márciusi ifjak közül többek között Bulyovszki Gyula, Degré Alajos, Egressy Gábor, Jókai Mór, Oroszhegyi Józsa, Vidacs János, az Ellenzéki Kör képviseletében egyebek között Csány László, Eötvös József báró, Patay József, Perczel Mór, Pulszky Ferenc és Vörösmarty Mihály, valamint több egyetemi tanár, például Balassa János és Bugát Pál, több céhes polgár és városi tanácstag, továbbá a pesti tőkés vállalkozók némelyike Valero Antallal az élen —, az új tagok felvétele azonban nem teremtett új helyzetet; a szemben álló irányzatok tovább folytatták egymás elleni harcukat a választmányon belül.

5 A személyi kombinációk nyújtotta lehetőségek kimerültével a nemesi liberálisok döntőnek ígérkező húzáshoz folyamodnak. A már idézett Kemény Dénes báró híradásából értesülünk arról is, hogy a középponti választmány március 21-i ülésén felmerült a gondolat: „A megye által kinevezett bizottmány egyesüljön 264