Ujj György (szerk.): Tanulmányok Pest megye monográfiájához 3. - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 6. (Budapest, 2011)
Kapronczay Károly: Pest-Pilis-Solt vármegye egészségügye a 18. században - Járványok a 18. századi Magyarországon
KAPRONCZA YKAROLY A tífuszos lázak egyik fajtájának tartották a vérhast, amelyet a magyar feljegyzések mint állandó betegséget említenek. Buda ostrománál 1683-ban 20 ezer katona betegedett meg vérhasban, amit a csapatok részére szállított romlott lisztből sütött kenyér fogyasztásával magyarázták. Az „epe megromlásának” vélt betegség szintén tipikus rossz közegészségügyi állapotok okozta járványbetegségnek számított. Hatalmas (kiütéses) tífuszjárvány volt Magyarországon 1711—1712-ben, 1793-ban, 1796— 1797-ben, valamint 1805-1812-ben. Különösen pusztítónak jelentkezett e betegség 1809-ben, a magyar nemesi felkelők körében Győrben, a Duna-partján, amely végül országos betegséggé fejlődött ki. A tábori kórház adatai szerint 4322 beteget jegyeztek fel, amelyből 1309 tífuszos lett.36 A tífuszt általában az epével hozták összefüggésbe, innen a 18. századbeli epeláz elnevezés, de még a 19. századi orvosi könyvekben is találkozunk az „idegnyak, rothasztó láz, rothasztó hideglelés, forró rothasztó epés láz” elnevezésekkel, amit a tífusz helyett használtak. A tífusz önálló jellegéről J. V. Hildebrand (1763— 1818) bécsi egyetemi tanár az Über den ansteckenden Typhus (Bécs, 1810) című munkában beszél. Ezt a betegséget csak 1837-ben W. G. Wood (1809-1872) különítette el a kiütéses tífusztól. Bár ezek mind bakteriális fertőzések, az utóbbit kivéve, amit a szennyezett víz, talaj és általában a környezet terjeszt. Vörheny, diftéria, veszettség, influenza A vörheny (vagy skarlát) kórképét már a 17. században Syndenham (1624-1689) tisztázta, majd önálló jellegét John Fothergill (1712-1780) bizonyította. A nagy európai járványok mellett a skarlát valójában nem jelentett komolyabb veszélyt, de a nagy pestisjárványok után jelentkezett megbetegedések valóban riadalmat keltettek. 1716- 1721, majd 1776-1805 között egész Európára kiterjedő megbetegedési hullám jelentkezett. Magyar földön elsőnek Rayger Károly (1641 -1707) pozsonyi orvos 1673-ban írt az első hazai skarlátjárványról, bár a későbbiekben is gyakran „keverték” a skarlát, az orbánc, a kanyaró és a fuldokló hurut néven szereplő betegségeket. Benkő Sámuel borsodi főorvos „biborküteg”-nek nevezte, leírásából ítélve inkább vörhenyről volt szó, mint Orbánéról. Rácz Sámuel 1784-ben adott ki röpiratot a skarlát leírásáról, Domby Sámuel inkább gyermekbetegségnek tartotta, bár a felnőttek körében is sok volt a megbetegedés. A gyermekek körében sok volt a halálozás, de a felnőtt betegeknél is súlyos következmények maradhattak vissza. Ugyancsak a vörhennyel együtt említették a kanyarót, gyakran együtt jelentkezett a szamárköhögés is. Általában a betegjelentésekben elég változatos a betegségek elkülönítése, de a halálozási arány meg sem közelítette a nagy járványok adatait. A diftéria (croup, hártyásgyík, torokgyík, toroklob, mandula lob stb.) szintén a 18. században jelentkezett kiterjedt járványként Európában. A betegség leírását a 17. 36 Szumowski Ulászló: Az orvostudomány története. Bp. MOK, 1939. 524 1. Herczeg Árpád jegyzetei: 142-152 1. 24
