Cseri Miklós: Néprajz és muzeológia, Tanulmányok a népi építészet és a múzeumi etnográfia köréből (Studia Folkloristica et Ethnographica 51. Debrecen ,Szentendre, Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék, 2009)
TELEPÜLÉS - ÉPÍTÉSZET - LAKÁSKULTÚRA - ÉPÍTŐANYAGOK ÉS SZERKEZETEK
tetőnek nevezett fedésmódot szinte kizárólag melléképületeken, kisebb ólak, kasok, vermek, színek esetében alkalmazták. Az összetört szalmával való fedés jelentősebb módozata volt az ún. taposott szalmatető. Erdélyben volt domináns héjazat, de kisebb mértékben Északkelet-Magyarországon és az Alföld északkeleti peremén is elterjedt. Ennél a technikánál összetört és megnedvesített búzaszalmacsomókat használtak. A tetőlécekbe gereblyeszerű fogakat, faszögeket vertek az előre kifúrt lyukakba, hogy a szalma lecsúszását megakadályozzák. Az előkészített szalmacsomókat apránként felhordták a tetőre, az alsó sornál kezdve, majd csigavonalban körben és felfelé haladva keményen a lécek közé taposták. A gerincen és a széleken betaposott szalmát nyársakkal és a gerincre ültetett páros rudakkal rögzítették. A tetőlécekbe vert szögeket Erdélyben gyakának, míg a gerincet védő rúdpárokat kalodának, károgónak, a Bodrogközben és Zemplénben kohónak nevezték. Egy közepes házhoz 4—5 szekér, 50-60 q szalmát használtak fel, a szalmafedés 40—50 cm vastag volt, jól összetapadt. A magas hajlásszög és a nagy vastagság biztosította a csapadék elleni védelmet. A tetőfedő anyagot a padlástérbe eresztett füst is konzerválta. A taposott szalmatető a 19—20. század fordulójára fokozatosan visszaszorult. 9 8 A teregetett vagy felvert zsúptető a töretlen szalmából készült tetőfedési eljárás egyszerűbb formája volt. Készítéséhez hosszú, egyenes szárú rozsszalmát használtak. Készítésének módja szinte azonos volt a nádtetőével, s általában a nádfedés területén, a szalma- és a nádfedél érintkező zónájában, ÉszakDunántúlon, az Alföld északi peremén és a déli részén terjedt el. Ennél a fedési módnál rozsszalma csomókat fektettek tövükkel lefelé a tetőlécekre, majd a csomókat kioldva a zsúpverővel vagy nádverővel egyenletesen felverték, végül gúzzsal vagy dróttal korcolva, a nádfedés technikájával megegyezően a lécekhez kötözték. Nyilvánvaló, hogy ez a technika a nádas területek visszaszorulásának és a gabonatermesztés előretörésének arányában terjedt el, de az említett zónákban sem lett domináns.' 1' 1 A századfordulón az egyik legjelentősebb szalmafedés a kévés zsúpfedés vagy kötött zsúpfedés volt. Ehhez mindig kézzel csépelt, gondosan válogatott, erős és hosszú szálú rozsszalmát használtak, ezért alkalmazása szoros összefüggést mutatott a rozstermesztéssel és a kézi cséplés területeivel. Magyarországon ezek a területek az Alföldet környező peremvidékek, a középhegységek területei és a Dunántúl nagy része voltak. Észak-Magyarország hegyesdombos vidékein ez szinte kizárólagosan alkalmazott technika volt. 9 7 Dám 1992: 48. 9 8 Cs. Sebestyén 1941b: 58; Dám 1992: 47-48; MNL 4: 543. 9 9 Vajkai 1959a: 180-181; Kós-Szentimrei-Nagy 1981: 49 61; Dám 1992: 54. i™ MNL 5: 641-644. 262
