Cseri Miklós: Néprajz és muzeológia, Tanulmányok a népi építészet és a múzeumi etnográfia köréből (Studia Folkloristica et Ethnographica 51. Debrecen ,Szentendre, Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék, 2009)
TELEPÜLÉS - ÉPÍTÉSZET - LAKÁSKULTÚRA - ÉPÍTŐANYAGOK ÉS SZERKEZETEK
A kévés zsúptető készítése technikailag nagyjából azonos volt a magyar nyelvterületen, a zsúptetőt alkotó rozsszalma csomók terminológiája viszont rendkívül változatosan, tájanként eltérően alakult. A zsúpozás mindenütt a zsúptetőt alkotó kis csomók, kévék elkészítésével kezdődött, nevük északkeleten z s ttf, bábu, babka, matring melyből kettőt vagy négyet kötöttek egybe, s lett a neve babka. Délkelet-Dunántúlon a kis csomó neve z s ,'P v agy babies, babajka. Általában az egész nyelvterületen két- vagy háromfajta zsúpot használtak attól függően, hog}' a tető melyik részére került. Az egyik fajta zsúpkévét a kalásznál kötötték, ezt a tető alsó sorában használták, mert ennek a töve volt lefelé, és így a tető széle egyenes vonalú lett. Neve a keleti palócoknál fejesbábu, fejesmatring Zemplénben pedig kicska. Nyugat-Magyarországon kancakéve, Dél-Dunántúlon kancazsúp. A másik fajta zsúpcsomót a tövénél kötötték meg, s ezt a tető többi részénél használták, mert a kalászos vége volt lefelé, és így adott sima, egyenes tetőt. Ennek a neve a keleti palócoknál simabábu, Zemplénben sznobka, szpbka, a Dunántúlon kankéve, bag-zsúp. Harmadik fajtáját, a pendely- vagy szegélyzsúpot derékban kötötték meg, s a tetőéleken vagy a gerincen használták. A kévés zsúptető készítése mindig az alsó sornál kezdődött. A kalászánál megkötött szalmacsomót általában kettesével vagy négyesével összekötve, kalászával felfelé fordítva a lécekre fektette a zsúpozó, s a belőle elvett néhány szál szalmából kötelet csavart és ezzel kötötte a léchez. A melléje fektetett következő csomót az előzőből elvett szalmából sodort kötéllel kötötte a léchez, s ez így ment a sor végéig. A következő sorhoz és a tető többi részéhez a tövénél megkötött simabábut használták, ugyanúgy megkötve, mint az első sort. A tetőélekhez fejesbábut használtak, így az általuk fedett tetőélek lépcsőzetessé váltak. A magyar nyelvterületen csak Észak-Magyarországon volt általános az, hogy az egész tetőt fejesmatringból készítették, s így jöttek létre a jellegzetesen lépcsőzetes, helyi elnevezéssel létrás, grádicsos, gerezfes tetők Abaúj, Zemplén és Felső-Borsod vidékén. 1" 2 A tetőgerinc lekötése és díszítése nagyon változatos volt ennél a technikánál. Észak-Magyarországon a gerincre kenderrostokat fektettek, majd hosszában lécekkel szorították le. A léceket fordított V vagy X alakú rudakkal, ún. nyomtatófákkal, ekelovakkal rögzítették, nehogy a szél kikezdje. DélDunántúlon a gerincre kalászánál megkötött zsúpcsomókat ültettek tövével felfelé, mely védte is és díszítette is a tetőt. Ezt hívták sörtériek. A ház elülső csúcsára gyakran vizes szalmából csavart dísz került, melyet címernek, eimömek neveztek. Az Ormánságban és Göcsejben ismert volt az az eljárás is, amikor 10 1 Knézy 1973: 211; L. Imre 1973: 237; Bíró 1975: 54; Cseri 1987: 60; Dám 1992: 48-50; MNA 234. térkép. 10 2 Selmeczi K. 1968. 263
