Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)

PETHŐ László: A vidéki munkásság antropológiája

tókat. Az elkülönülő településrészek, az egymástól elütő életformák különbözőségek, sőt ellentétek forrásai lettek, olyanok, melyek ma is befolyásolják a lakosság életét és kapcsolatait. A szocialista korszaknak vagy egyszerűen csak negyven évnek degradált időszak mérlegét számos tekintetben korai megvonni, néhány momentumra azonban mindenképpen érdemes kitérni. Az egyenlőség megteremtését deklaráló politikai vezetés hosszú éveken keresztül visszafogta a teljesítményeket, s különösen kevéssé vállalkozott azok differenciálására. Mindezt tetézték a háború utáni évtizedek elszegényedési folyamatai, melyek csak a hetvenes-nyolvanas évektől módosultak. Lőrinci esetében ez például a tömegesebb, igénytelenebb lakásépítésekben, vagy éppen a település központi részének ugyancsak felemás, összevissza épületegyüttesében mutatkozik meg. A kapitalista korszak gondoskodó gyárainak gyakorlata más formában ugyan, de továbbélt az utóbbi évtizedekben is, amely sajátos mentalitást alakított ki. Nevezetesen az itt lakók autonómiája, öntevékenysége minimálisra korlátozódott, amely a mai megváltozott körülmények között nagymértékben gátolja az önálló kezdeményezések kibontakozását, és az ehhez szorosan hozzátartozó döntések meghozatalát. Átmeneti helyzetűek A Jászság társadalmának vizsgálata során előtérbe kerültek a különféle átmeneti típusok (parasztból munkás, kézművesből munkás, falusiból munkás, háziasszonyból munkás), amelyekről több részelemzés készült. A Jászságban a munkásság az ötvenes évek közepéig perifériális szerepet töltött be. A kis számú munkás - a mezőgazdaságban dolgozóktól eltekintve - elsősorban kisüzemi alkalmazottakat jelentett, néhány téglagyár, olajütő mellett a kézműves kisiparosok segédei képezték a helyi munkásságot. Ezt követően két jelentősebb hullámban következtek be nagyobb változások. Az ötvenes években megtelepült üzemek (Aprítógépgyár, illetve Fémnyomó és Lemezárugyár) munkásai több helyről rekrutálódtak. A fővárosból kitelepített, hadászati jelentőséggel bíró üzemek vezetői a közvetlen termelésirányítókkal bezárólag főleg gyáraik központjaiból, Csepelről, illetve Angyalföldről származtak. Velük szemben a termelést kiszolgálók a helybeliek és esetenként deportáltak vagy elítéltek közül kerültek ki. A jászsági munkásság rekrutációjában generációs különbségek is mutatkoznak. Karakteres részt képviselnek azok, akik korábban az említett kisüzemek, kézműves iparosok, kereskedők alkalmazottai voltak, és közülük meglehetősen sokan felnőttkorban váltottak korábbi foglalkozásukból a nagyüzemire. A kispolgári-paraszti hátterűeket többnyire belső átképzéseken, tanfolyamokon a gyárak műszaki vezetői tanították be új szakfeladataikra. A paraszti, legtöbbször tanyás paraszti származásúak esetében viszont leginkább a fiatalabb korcsoportok vállalkoztak ipari munka vállalására. Közülük elkülöníthető csoport az átképzősöké, akik a fővárosi anyagyárakban részesültek néhány hónapos, féléves betanulásban, majd ennek letelte után szakmunkási feladatokat kaptak a gyárakban.

4 Az utóbbi meg4. PETHŐ László 1975. 32-39.