Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)
BALÁZS Géza: Normatudatok és normaváltozások
A kérdésfölvetések önmagukban teljesen jogosak. De nem mindegy, hogy az egyes normafelfogások közül melyiket is használjuk, és mire. 7 Tény, hogy egy korábbi, statikus normafelfogás szerint beszéltek a nyelvészek, nyelvművelők „művelt" köznyelvi formáról (s annak írott változatáról mint „irodalmi" nyelvről). Ezt a köznyelvet a kommunikációs egységesülés „mintájaként", „normájaként" fogták föl. Bár egyetlen nyelvészt sem ismerek, aki a nyelvjárások ellen érvelt volna, a köznyelvi „minta", „norma" hangsúlyozásával, eszménnyé emelésével észrevétlenül, ki nem mondva a nyelvjárásokat és egyéb nyelvváltozatokat leértékelték (holott egyéb írásaikban éppen a nyelvjárások régiségét, értékességét emlegették). A nyelvtudományban a nyelvművelés új, lehetséges útjait keresve, tévútjait kritizálva különösen az 1990-es években bontakozott ki az új, a szociokulturális vagy interpretatív normafelfogás; amely minden nyelvváltozat lényegévé tette a normát, és minden értékkategóriát kiiktatott. Az előíró és a szociokulturális norma: előíró (kodifikáló) norma szocio-kulturalis norma a norma határ: kontinuum a norma folyamat: kontinuum minta nem minta eszmény nincs eszmény hagyományos, kulturális viselkedésközpontú, szabálykereső oktató-nevek") tudományos rögzít, megmerevít értelmező zárt nyitott 2. táblázat. Az előíró és a szociokulturális norma A régi normafelfogás kritikája és a szociokulturális normafelfogás túl hangsúlyozása azonban lényegében azt is jelentette, hogy nincs kiemelt norma, nincs eszmény; mert kinek lenne arra joga, hatalma, hogy egyetlen normát tegyen mintaadóvá. A gyakorlatban ez úgy jelent meg, hogy semmilyen nyelvi forma nem hibáztatható, a nyilvános nyelvhasználatban nem lehet semmiféle nyelvi kritériumot megszabni, mert nincs az a szabályrendszer, amellyel azt igazolhatnánk. Természetesen nincs követendő minta, eszmény sem. A szociokulturális norma felfogását vallva a határon kívüli magyar nyelvváltozatok önálló nyelvváltozatoknak tekinthetők; s ekként akár a magyar nyelv szomszédos államokbeli változatairól beszélhetnénk. (Amelyek végső esetben mint ún. Ausbau-nyelvnek tekinthetők, s beszélőik tudatában megjelenik az anyanemzettől való elkülönülés kívánalma. Nem nyelvi téren erre volt már példa. A hetvenes években állítólag egyes jugoszláviai magyarok jugóknak mondták magukat, nem magyaroknak.) A gondolatfutamot nem érdemes tovább folytatni. Hiszen a magyar nyelv egyik legerőteljesebb tulajdonsága éppen a történeti és földrajzi konvergenciája (összetartása), amely mindeddig nem engedte, hogy a nyelv alkata, jellege jelentősen megváltozzék, illetve, hogy valóban föltűnő nyelvjárásokra tagolódjék. A magyar 7. A kérdés teljesebb összefoglalásához lásd: TOLCSVAI Nagy Gábor 1998. 144.; KONTRA MIKLÓS-SALY Noémi szerk, 1998.; BALÁZS Géza 2000. 11-34.
