Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 20. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2007)

TÖTSZEGI TEKLA: Tájházak Kalotaszegen

Tötszegi Tekla TÁJHÁZAK KALOTASZEGEN Az elmúlt tíz esztendőben a Kriza János Néprajzi Társaság három konferenciát

1 is szervezett a falusi tájházak, vidéki múzeumi gyűjtemények fejlesztési, hasznosítási lehetőségeiről. A társaság 1997-es, illetve 1999-es Értesítője az első két konferencia előadásának válogatott anyagát tartalmazza, a korábbi tapasztalatokat összefoglaló módszertani előadások szövege mellett az erdélyi és partiumi tájházak, illetve falusi múzeumi gyűjtemények kataszterét is közzéteszi. Az első 1997-es összesítés összesen 24, az 1999-es 37 tájház, illetve múzeumi gyűjtemény általános adatait tartalmazza. A nyilvántartásokban szereplő tételek több mint fele olyan, az 1960-70-es évekből származó gyűjtemény, amelyet helyi értelmiségiek hoztak létre, anyagát ők maguk vagy az irányításuk alatt álló honismereti körök, az 1960-as évek végétől igen népszerű Kincskereső mozgalom keretében tevékenykedő diákok gyűjtöttek össze. A munkájuk eredményeképpen összeállt, gyakran több száz tárgyat számláló helytörténeti vagy néprajzi anyagot többnyire a helyi iskola vagy művelődési otthon erre a célra kijelölt termében állították ki. Magyarországon a másképp fenn nem tartható népi műemlékek állami tulajdonba vételéről határozó 1974-es minisztertanácsi rendelet, illetve az erre a célra biztosított állami támogatásoknak is köszönhetően

2 tájházak sora létesült. Ezzel szemben Erdélyben és a Partiumban ebben az időszakban alig néhány tájház, tehát olyan létesítmény született, amely egy adott közösség népi építészet szempontjából jelentős épületében a közösség egy adott korszakára jellemző hagyományos lakásbelső, életmód bemutatására vállalkozott.

3 Itt főként az 1989-es eseményeket követően, s elsősorban nem állami támogatás, központi rendelkezés hatására, hanem - akárcsak korábban a különféle néprajzi, helytörténeti gyűjtemények és kiállítások esetében - a helyi értelmiség kezdeményezésére és anyagi, erkölcsi támogatásával hoztak létre ilyen típusú létesítményeket. A teljesség igénye nélkül lássunk néhány példát: Gálospetri, Bogdánd, Kisiratos, Kide, Inaktelke, Méra, Szék. A tájházalapítás mögött egyaránt megtalálható volt az identitás megjelenítésének közösségi igénye, s annak 1989 utáni, szabadabb lehetősége, illetve esetenként olyan prózaibb okok, mint a helység turisztikai vonzerejének növelése vagy akár a helyi értelmiségi, elitpozíció megerősítése. A romániai napisajtót vagy Erdély turisztikai nevezetességeit népszerűsítő világhálós hirdetéseket olvasónak az az érzése, hogy itt tájházdömpinggel szembesül majd. Minden olyan létesítmény megnevezésére használják a tájház kifejezést, amely paraszti használatú tárgyakat is tartalmaz, így egyebek között a kétes eredetű, „népi" tárgyakkal berendezett kulcsos házakat is gyakran tájházként hirdetik. A kifejezés alkalmazása még szakmai berkekben sem teljesen következetes, nemegyszer találkozhatunk különféle - a mai fogalomhasználat szerint nem tájházként definiálható - néprajzi gyűjtemények, emlékházak megnevezéseként való használatával. A következőkben egyetlen régiónak, Kalotaszegnek a köztudatban tájházként, tájmúzeumként

4 szereplő létesítményeivel foglalkozom, s konkrét példák kapcsán próbálok rámutatni a tapasztalataim szerint nem csupán a régióra jellemző, de általában az erdélyi és partiumi tájházak alapítása és fenn-