Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 18. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2005)

SZENTI TIBOR: Hagyományos szállási és tanyai tároló építmények Hódmezővásárhelyen

só részin kerek bolthajtásra, egészben téglákbúi, mész-malterral építtettek, belül zsupolásra vas kapcsokkal vágynak Készítve«Az eddig előkerült vermekénél téglának nyomát sem találtuk, még kevésbé használható vaskapcsoknak. "

59 1850ben „A városgazdának meghagyatik, miként a városháza udvarában levő téglával kirakott vermeket szépen tisztítsa ki, a rajtok levő kúp alakú tetőzetet szedje le, helyükbe kerek fa kúpnélküli, vagy téglával kirakott tetőket készítsen. "

60 A földfeletti gabonás vermek a Dél-Tiszántúlon több helyen, elsősorban a Viharsarokban terjedtek el. A mai Békés megye területéről adatunk van Gyomáról, Szarvasról (de még a Szolnok megyei Kunszentmárton környékéről is), és mint a 18. századi adatokból ismerjük, Orosháza, Békéssámson, vagyis a vásárhelyi Puszta részbeni területéről. Csongrád megyéből elsősorban Szentest, Szegvárt és Hódmezővásárhelyt kell említenünk. Közülük, mint ismert, VARGHA László Szegvár határában fölmért néhányat.

61 (A helyi falumúzeum udvarán fölépítettek belőle kettőt, de az idő ezeket is tönkre tette és nem építették újjá.) Közülük nem egy a 19. század második felétől kettős hasznosítású volt. Alsó, szélesebb felében sertést tartottak, a födémszint fölött, az „emeleten" pedig a szemes terményt tárolták. A kúpépítmény fedőben végződött, amelynek alsó átmérője olyan széles volt, hogy az egy vékás merítő faedény átférjen rajta, illetve külön mericske, vagyis füles fabödön volt, amelyet vékony kötélen lehetett az aljáig leengedni. VARGHA László ilyen építményeket még a két világháború között talált Csongrád megyében. Ezekkel egyező, kettős hasznosítású építménye volt Angyal Ferenc adatközlőnknek Farki-réten, a tápai határ közelében, amelyet az 1940-es évek elején, amikor a belvizes évek voltak, le kellett bontani, mert a víztől elvett területekről a patkányok ide menekültek és szinte széttúrták. HERCZEG Mihály írta: „A 20. században azután, ha egy-egy ilyen vermet megtaláltak, óriási szenzációnak számított. Titkos alagútnak vélték! Hogy csak egyetlen példát említsünk: 1930-ban az akkori Oldalkosár utca 17. számú ház kapuja előtt árkot ástak a vízvezeték számára. A föld beszakadt, nagy üregre bukkantak. Az újságíró már Hunyadi, Bercsényi [Vásárhely korábbiföldesurainak] alagút]árólfantáziált. Másnap azután kiderült, hogy csak egy másfél méter átmérőjű, kiégetett falú búzás veremről volt szó. Néhány nap múlva arról olvashattunk ugyanebben az újságban, hogy pár évvel azelőtt a Petőfi utcán »olyan veremre bukkantak, mely még tele volt árpávaU. A Kinizsi utca 1. számú ház építésekor pedig 3 ilyen gabonás vermet találtak. " Hozzá kell tennünk, hogy Vásárhely alatt számtalan gabonás verem, pince és egyéb tároló földverem, illetve korábban téglával kibélelt csapadék- és belvízelvezető üregrendszer található. Nincs olyan év, hogy valahol egyikre, másikra rá ne bukkannának. Ilyenkor meglódul mind az újságírók, mind a nép fantáziája titkos alagutakról, amelyeken keresztül a betyárok, elsősorban Rózsa Sándor és bandája menekült. Már Katona Imre folklorista figyelmeztetett bennünket, hogy „az alagút, rajta vasajtóval" tipikus folklór, amely szinte valamennyi dél-alföldi településen föllelhető. Ennek két alapvető indítéka van. Egyik, hogy a Kárpát-medence legmélyebb részén települtünk, és évszázados küzdelem folyt, folyik a vizekkel, ezért kellett „alagútszerű", hosszú, és hogy be ne szakadjanak - kitéglázott, boltíves földalatti vízelvezető-rendszereket kiépíteni. A másik oka ennek a folklórnak az, hogy Vásárhely esetében az egyik legnagyobb határú mezővárosról van szó, ahol szinte mindenki, nyáron még a legtöbb iparos, kézműves is gazdálkodott, és szüksége volt a termény elvermelésére. Tipikusan nyomon követhető, amit TÁRKÁNY SZŰCS Ernő: Vásárhelyi Testamentum c. könyvében a termelési övezetről leírt. A hódoltság utáni visszatelepülök előbb az Oldalkosár (ma belváros) városrészben, a még álló házakba költöztek, és portájuk szélén itt létesítettek földvermeket. Ahogy a lakosság növekedett, vele a belterület terjeszkedett, a vermek úgy követték a házsorokat. Ezek a vermek már a 18. század elején, amikor a közvetlen lakótérből, az utcák közül kitiltották, a település szélén, tehát az utolsó házsor után foglaltak helyet, de egy-két évtized múlva ezek helyére is házak települtek. Ilyenkor a gödröket hevenyészve behányták, vagy csak a szájukat fedték le, és földalatti üregekként mindenütt előkerülnek, még a jelenlegi város belterületén is, jelezve: egykor hogyan foglalta el a település házsorról házsorra a korábbi körülötte fekvő belső legelőt. Mindehhez hozzájárult a lóger rész, vagyis, amit tanulmányában HERCEG Mihály leírt, hogy a vermek számára a város szélén jelöltek ki helyet. Csakhogy jelenleg már e fölött is a Susán városrész egy