Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 5. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1989)

Tanulmányok - HOFFMANN TAMÁS: Gazdasági építmények a középkori Európában

dást a bajoroktól, az osztrákoktól és a Szudéta-vidékről egyaránt ismerjük. Szlovéniában az is előfordult a XVIXVII. században, hogy a laibachi püspök falvaiban - az átutazó püspöknek - gazdagabb jobbágyai az udvarokon álló emeletes kástuban rendeztek be hálóhelyiséget. A faépület alkalmilag igénybe vett lakóterét vallásos festményekkel dekorálták, jó példáját nyújtva a parasztokra jellemző eklektikus magatartásra, ha a célszerűt kellett ötvözni a széppel és a reprezentációval. Nyilvánvaló, hogy a gabonás lakásfunkciója másodlagos, nem az épület eredeti rendeltetése szerint való. Mindemellett tanúsítja a parasztok találékonyságát, azoknak az embereknek a leleményét, akik a kontinens különböző részein egymástól függetlenül is képesek voltak arra (bár szerényebb körülmények között, mint a középkori arisztokraták), hogy kiegészítsék mindazon készségek és szolgáltatások körét, amit lakóházuk nem tudott számukra biztosítani. Jobbára ez a helyzet a csűrökkel, a learatott gabona vagy a betakarított széna tárolására való épületekkel is. A tulajdonképpeni probléma éppen azzal kapcsolatos, hogy milyen rendeltetésük is volt elsődlegesen ezeknek az épületeknek, azaz takarmányt vagy kenyérnekvalót tároltak-e bennük? Az mindenesetre bizonyos, hogy délen és a Pontusi steppén nem volt rájuk szükség, mivel itt ősszel kevés eső esik, és a tél is aránylag száraz. Ezzel már az ókorban is tisztában voltak. Strabon (i.e. 63—í. sz. 20) arról ír a Geográfiában (IV/5), hogy a gabonát északon épületben csépelik el, nem a szabad ég alatt, mint délen. A latinban nem is volt az épületre megfelelő kifejezés, ezért a középkori szövegekben a tárolóépítményekkel kapcsolatos elnevezések már egészen más jelentettek, mint eredetileg. A machalium, a spicarium, fenile, scuria kifejezések fordulnak elő a törvények, az oklevelek szövegeiben. A scuria utat talált a német nyelvbe (majd onnan a magyarba is) Scheuer - csűr. Ez azonban eredetileg a gabonatároló épületet jelentette, tehát a toronyépületekre vonatkozott. A horreum, a csűr középkori épülete is mást jelentett a rómaiak számára, mint később kontinentális Európa latinul író középkori ügyvédjeinek. Ezeknek legrégibb példányai kikötőkben (pl. Ostiában) álló nagy gabonaraktárak voltak, s a provinciákban főleg katonai alakulatok gabonakészleteit tárolták bennük. A szérű, ahol a szemet nyerték, a szabad ég alatt kiválasztott, kitapasztott vagy kövekkel kirakott térség délen, a neve közönségesen area volt, de ezzel a szóval másfajta teret is jelöltek. A danea szintén teret jelentett, és az északi francián át eljutott az északi német nyelvjárásokba, ahol Tenne lett. A német nyelv csűrépületet jelentő szava, „di Banse" szintén a francia nyelvből való, a Jas, tasse" kifejezéssel függ össze, ami halmot jelent. Ezt a szót holland telepesek honosították meg Altmarkban. Elzászban a XII. századi feljegyzésekben még gabona- vagy szénahalmot jelentett. Maurusmünster kolostorában 1144-ben kiadott rendtartás előírta, hogy a jobbágyok a szénát és a kévéket halmozzák (panzten) a csűrbe. A csűrök jól szellőző falaik között a széna vagy gabona utóérése ment végbe a nedves, párás évszakban. Mivel mind szénából, mind gabonából még a középkorban is aránylag kis mennyiségekkel gazdálkodtak, valószínűleg beérték olyan szárítóállványokkal, illetve fonott kasokkal, amiket az európai magashegységekben és Skandináviában még ma is mindenütt használnak. Északnyugat-Európában, ahol a csarnokház széles területeken terjedt el, a hatalmas belső terű építmény prehisztorikus maradványai szerint nem gabona, vagy a takarmánygazdálkodás szükségletei szerint épült fel, hanem mindössze istállót akartak építeni jószágaiknak. A gabonatároló csűrökre tulajdonképpen csak a középkori majorokban volt szükség, mivel ide takarítottak be nagyobb mennyiségű gabonát és főleg terményadót a szolgáltató jobbágyok gazdaságaiból. Ahol a középkorban kiépült az egyház feudális szervezete és a világi nagybirtokok intézménye, ott mindenütt szedtek adót, ezért szükség is volt a betakarított termény tárolására alkalmas épületekre. Ebben a gazdálkodási rendszerben ugyanis sosem állt rendelkezésre annyi munkaerő, ami képes lett volna rövid idő alatt kicsépelni a kévéket. A VI-IX. század között keletkezett törvények, kapitulariumok (pl. a Lex Salica stb.) már intézkedéseket tartalmaz a gabona tárolásáról és védelméről. A kora középkori gazdaságokban ugyan még az oldalán nyitott és kisméretű építmények voltak a csűrök, de már funkcionált az a gazdasági rendszer, aminek szükségletei idővel nagyméretű tárolóépítmények állítását írták elő. Ennek tudható be, ha az ezredfordulón a bajor törvényekben a scuria felgyújtásáért már ugyanolyan büntetést szabtak ki, mint a templom, a kovácsműhely vagy a hercegi lak gyújtogatásáért. Az épületet az ófelnémet nyelvemlékekben stadelnek nevezik, ahonnan a nyugati szláv nyelvekben szokásos kifejezés, a stodola származik, (hangtörténeti kritériumok alapján a kölcsönzés 700 körül valószínűsíthető), de pl. Sziléziában csak II. Boleslav 1244-ben kiadott oklevele említi. Az angolok viszont olyan magtárt hívtak így, ami a kicsépeletlen kalászok tárolására való, de az épület kis térfogata nem teszi alkalmassá a széna raktározására. A nagyobb méretű csarnok neve barn volt. Úgy látszik, ez a terminológiai ingadozás az épületméret különbözősége miatt van, ami természetesen funkcionális különbségeket takar. Az épület tehát, mivel nem tudtak eltekinteni eredeti méreteitől, konvencionális arányaitól, a lényegesen kisebb terménykészletekkel gazdálkodó parasztok számára túlságosan nagynak bizonyult. Többen birtokolták, közös használatukat a szokásjog szabályozta, építésük pedig kollektív beruházásnak tekinthető. Pl. a svájci Wallis kantonbeli stadel tulajdonképpen alépítménnyel ellátott magtár, amelyet akár 13 birtokos is használt. Minthogy a magtár belsejét - a váltakozott örökösök és utódaik - annyi részre osztották deszkák segítségével, hogy végül egy-egy tulajdonosnak csak 20-30 kévéje volt az épületben. A rekeszek között keskeny folyosót hagytak, ahol csépelni lehetett. Mivel a parasztok gabona- és takarmánykészlete csak a középkor végén nőtt meg, midőn eleve fölös mennyiséget termesztettek eladás céljából, immár szükségük volt tárolóépítményekre is, azokra a csűrökre és pajtákra, amik eredetileg nem tartoztak a parasztudvarok épületkollekciójához. Ekkor kezdték elfelejteni azt az állapotot, amit Hans Burgkmair egyik metszetén láthatunk. Itt 1537-ben a kévéket még a lakóház padlásán tárolják, és az emberek az udvaron csépelnek. A francia parasztok cséplőhelye is a nyitott szérű volt, vagy az olyan oszlopokon álló nyitott tető, amely egyben