Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 5. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1989)

Tanulmányok - HOFFMANN TAMÁS: Gazdasági építmények a középkori Európában

gyakran ól is volt meg szekérszín. Láttuk: a csűr német szava (Scuria) gabonatartó épület volt, és idővel más gazdasági épületekre ment át. A sali frankok jogkönyvében még „scuria cum animalibus"-ról írnak. Du Berry herceg XV. század eleji hóráskönyvében is oszlopokon álló nyitott nyeregtetős színt festettek a holland mesterek, ahol az épület egyik felében juhok vannak. Ezek az épületformák terjedtek észak felé, de Svédországban már nem tartottak bennük állatokat. Ezt a tárolóépítményt Északnyugat-Európában a középkorban ismerték meg akkor, amikor fokozatosan áttértek a csarnokházak építésére is. Mintegy a kétirányú fejlődés bizonyítékai ezek. A két szélén rakodóval és középen cséplő-szérűvel épített csűr ismeretét Dániából és Észak-Németországból bevándorló népesség honosította meg Angliában. A középkor földesúri gazdaságainak itt is tipikus épületei voltak, és talán már ekkor módosították építésüket oly módon, hogy földszintje istálló lett, míg az istálló felett egy újabb emeleten volt a csűr. Az istálló szintjén mindig elkülönítették a marhaistállót a lóistállótól. Tekintve, hogy kőből rakták a falakat, a többszintes építkezés elterjedt már a középkor századaiban, és statikai tapasztalatai tovább hagyományozódtak azokra a parasztokra, akik az elkerítések korszakában nemcsak hogy megőrizték, de gyarapították is őseik földjét. A Baltikumban viszont a XVI. század paraszti gabontermesztése még olyan csekély méretű volt, hogy 1595-ben Caspar Henneberg a litván parasztokról írván, az udvaraikat határoló kis építmények sokaságáról tett említést, de ezek között csűrt még nem is sorolt fel. Azoknak a csűröknek az eredete tehát, amiket pl. Dürer is ábrázolt, a frank parasztudvarokon, a földesúri gazdaságokba vezet vissza. Lajos, Blois hercege pl. 1199-ben arról rendelkezett, hogy a csűrben (granea) ellenőrizze a tiszttartó a csépeket, a lapátokat és a szórólapátokat, vagyis mindazt, ami szükséges a gabona tisztításához. A terménybeszolgáltatásra alapozott uradalmi gazdálkodásnak volt tudniillik eredetileg szüksége a nagyobb méretű csarnoképületekre. Azokon a vidékeken, ahol a parasztok aránylag korán, tehát a középkor alkonyán piacra orientálták gazdaságukat, a csűrök uradalmakban szokásos építményeit számottevő átalakítás nélkül másolták és építették fel. Ezeket utánozták a Német-síkságon is, midőn a csarnoképületeik tetőszerkezeteit megnagyobbították a középkor végi gazdálkodás megnövekedett igényeihez igazodva. A gazdálkodás modellje, amit a középkorban főleg a szerzetesrendek kolostorai képviseltek, a XIII. századra elérték Kelet-Európa határát, és a gabona bővebben termő körzeteiben mindenütt felépítették a későbbi parasztudvarok csűrjeinek előképeit. A XIV-XV. századi Magyarországon még jobbára csak a faluban lakó nemesek portáin találunk csűröket, és csak a XV-XVI. század fordulójától építenek ilyeneket maguk a parasztok is. De még ekkor is gyakran előfordult, hogy az épület jelentése istálló volt, vagyis használata több cél szerint alakult. Pl. 1493-ban stabulum vulgo chyr pro conservandis frugibus, 1523: stabulum Gabonás istálló. Ezt a szokást később is megtartották Erdélyben és az Alsó-Örségben (az osztrák-magyar határon), továbbá Svájcban és a Keleti-Alpokban. Ezeken a tájakon mindenütt épültek csűrök, és valamennyinek egyik oldalán istállót rekesztettek el marhák, sőt lovak számára. Könnyen lehet, hogy maga az épület túlságosan nagy volt a legtöbb tájon a parasztgazdaság tényleges szükségleteihez mérten, de a konstrukción az ácsok egyáltalában nem tudtak változtatni. Hogy a nagyméretű épület eredetileg nem is parasztgazdaság tartozéka volt, ezt egy másik nyelvi tény is bizonyítja. A magyar nyelvterület egy részén a tárolóépület neve szláv jövevényszó: pajta. A kifejezés ugyanabból a tőből származik, mint a palota. A nyelvérzék tehát az épület nagy tömegét hangsúlyozza. Szinte valamennyi épületnek a hosszanti oldalán volt a bejárata, és az épület közepén húzódó szérűre nyílt, mintegy áthaladást biztosítva magán az épületen. Ez a típus Hollandiától kezdve ismert Svájcig, illetve a Kárpát-medence területéig, és a XV-XVI. századból ábrázolásai vannak Szent Gallen és Nürnberg környékéről. Végeredményben a csűrök Thüringián, a Szudéta-vidéken, a Kárpát-medence hegy- és dombvidékein át eljutottak keletre a lengyel, az ukrán és az orosz falvakba. Többségük háromhajós, téglalap alaprajzú épület, nyeregtetővel. De volt közöttük Kelet-Közép-Európában és Kelet-Európában poligonális alaprajzú is. A csehek, a lengyelek, az oroszok és az ukránok egyaránt építettek ilyen konstrukciókat, részint boronaácsolatokból, részint (Közép- és Kelet-Közép-Európában) gerendavázas sövényfalakkal. Ezek az épületek szerény méretűek, és a gazdálkodás mérsékelt szükségleteire irányítják a figyelmet. Egészen más a helyzet Alsó-Ausztriában, a Duna síkságának bőven termő talaja és a városok fogyasztópiaca egyaránt kedvezett a majorságok fellendülésének. A XVI. századtól kezdve tehát nagyszabású építkezésekbe kezdtek. Végül is az udvarházak meg a majorok építői számos utánzásra érdemes ötlettel szolgáltak a parasztgazdaságoknak, később (a XVII-XVIIL században) átalakító kőműveseknek és ácsoknak. A gazdasági udvar négy oldalról való beépítésekor - a leginkább gazdaságos telekelrendezésű tanyákon - valószínűleg a földesúri majorudvarokat tekintették utánzandó példának. De az egyes építészeti megoldások is sok mindent megőriztek az előkép részletmegoldásaiból. A csűrök gerendakötései pl. mindenütt konzerválták a régi hagyományokat. Még az elnevezések sem változtak meg azóta, ahogy azt a korai középkor bajor törvényeiben leírták őket. De a méretek és a szerkezetek már mindenütt a gazdálkodás megváltozott szükségleteit példázták. Sőt a XIX. században (főleg a második felében) a tejgazdaságok konjunktúrája miatt, már főleg nagyméretű szénapajtákat építettek, és a takarmányt a Duna árterületein települt falvak (részben magyar, részben kisalföldi német ajkú parasztok) exportjából fedezték. Még mélyebb építéstörténeti rétegbe kell behatolni, ha az egyszerűbb szerkezetű, négy oszlopon álló tető építészeti hagyományait nyomozzuk. Erről a VIII. századi bajor törvényekben már lehetett olvasni parc néven. Fedelét tetszőlegesen lehetett emelni. Angliából és Csehországból származó XIII. századi illusztrációk gabonatároló építményként ábrázolják. De vannak XVI. századi források Mecklenburgban (tehát a három évszázaddal korábbi adatok elterjedése övezetének középső sávjából), és ezek azt bizonyítják, hogy gabona- és szénatároló építményként egyaránt használják őket. Itt később be is falazták a „parc" oldalát, míg Hollandiában