Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 5. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1989)

Tanulmányok - HOFFMANN TAMÁS: Gazdasági építmények a középkori Európában

nekvalót, s az emeletes magtárt jól ismerték a földesúr majorjából. A középkor végi táblaképeken, ahol a Rajna mellékének tájrészletét tanulmányozzák az ikonográfia kutatói, már fel lehet fedezni ezeket az épületeket. A Rajna középső szakaszának síkságán, továbbá Westfáliában és Lippében XV. századi épületek maradtak fenn. A múlt században még nagy számmal álltak ezek a magtárak a lüneburgi síkon, Osnabrückben és Oldenburgban. Csaknem minden egyes alaposabb régészeti ásatásból is azt lehetett megtudni, hogy a magtárak a parasztudvarokon álltak a középkori Közép-Európában úgy, ahogyan ezt az egykorú törvényekből ki lehet következtetni. Magtárt azonban természetesen csak ott építettek, ahol már nagyobb mennyiségű gabonát termesztettek. Nem lehetetlen, hogy a legkorábbi emeletes épületet parasztportán magtár céljára emelték. A szándék nyilvánvaló. Büszkén bizonyítani, milyen eredményes a gazdálkodás. A paraszti reprezentáció és a termelési kultúra új fordulatának, a piacra tekintő paraszt szellemi átalakulásának bizonyítékai ezek az épületek. A fordulat nyilvánvaló, ha arra gondolunk, hogy Dániában, Svédországban, a Baltikumban, a Ladoga-tó mellékén és a Bottini-öböl mentén feltárt települések maradványai között sem a vaskorból, sem a középkorból nem találtak olyan bizonyítékokra, amelyek a magtárak építésének szokását tanúsítanák. A fenyőövezetben nagyon gyakori, hogy a lakóházat és a hozzá csatlakozó ólat, amit egy folyosó kötött többnyire össze, tekintették a legszükségesebb épületegyüttesnek, miként ezt még a múlt században is sokfelé lehetett látni északon. Ami viszont a magtárakat illeti, be kell érnünk a találgatásokkal és azokkal a temetkezési urnákkal, amelyek a magtárakra emlékeztetnek. A fenyőerdők és a lombhullató erdők kelet-európai övezetében, ahol sok a csapadék, gabonaszárító házakat építettek, ezeket kemencével fűtötték, hogy kiszárítsák a betakarított termést. Minden jel tehát arra mutat, hogy a kelet-európai építési és élelmiszer-tárolási szokások jelentősen különböznek a mérsékelt égövi Európában tapasztaltakról. A fenyőerdők övezetében be kellett érniök a szűkösebb terméssel, és jóval csekélyebb élelmiszer-tartalékokkal rendelkeztek, mint az Alpoktól északra lakó földművesek. Noha ennek eredendően klimatikus okai vannak, az északi és keleti övezet gabonatároló építményeinek nagyfokú hasonlósága a közép- és dél-európai példányokhoz, arra figyelmeztet, hogy a tűlevelű erdők övezetének gazdálkodása (legalábbis felhalmozható készleteivel kapcsolatos igényeket tekintve) az elmúlt évezredben már behozta fejlődésének elmaradását, és építészeti kultúrájában is alkalmazkodott a fejlettebb vidékek szokásaihoz. A termés és tárolásával kapcsolatos táji különbségekre jellemző, hogy a szász, a bajor, a frank parasztok udvarán a korai középkorban (az egykorú törvények szerint) csaknem mindig építettek magtárat. A telek fogalma ekkoriban intézményesedett, és ez együtt járt a parasztudvar különféle épületekkel történő laza beépítésével. Ebben talán a római telepítések, colonusok magasabb színvonalú gazdaság- és háztartásvezetésének tényei is szerepet játszottak, ám ezt egyelőre még nem lehet bizonyítani. Mindössze az állapítható meg, hogy már a római hódítás előtti településeken is több épület együttese alkotott egy-egy gazdaságot, noha ezek még nem különültek el - a középkorból ismert - telkek szerinti csoportosításban egymástól. A szakirodalomban sokáig tartotta magát az a felfogás, hogy az udvar beépítésének rendező elve a frankok történelmi teljesítménye, továbbá, hogy ez a módszer kelet felé a középkori kolonizáció hatására terjedt. Sok helyütt lehet arról olvasni, hogy a lakóház, amelyben a lakóhelyiség, annak előtere és egy tehénistálló háromrészű együttesét fedte közös tető, szintén ennek a találmánynak a körébe tartozik. Közép-Európa keleti feléből ennek a feltevésnek egyelőre még ugyanúgy hiányzik az I. évezredbeli bizonyító anyaga, mint azoknak az ellenvéleményeknek, amelyek főleg a nyugati és keleti szláv népek etnográfiai irodalmában olvashatók, vagy a magyar néprajzi feldolgozásokban. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy a telek intézményének középkori latin neve, a laneus valószínűleg longobárd kifejezés, tehát a latinban a középfelnémetben is jövevényszó, mint - az előbbiek közvetítésével - több nyugati és déli szláv nyelvben, sőt a magyarban is (az utóbbiban lánc alakban és területmérték értelemben.) Ez viszont arra mutat, hogy a Pó-síkság és a Kárpát-medence, a Cseh-medence, valamint a Weser és az Elba közötti táj optimálisan szerkesztett parasztudvarát már az I. évezred második felében és az ezredfordulón, ebben a tagolásban építették be, és ez előbb-utóbb meghatározta a telkek használatát, berendezéseiket, azt az építési kultúrát, ami a XII-XIV. század jobbágyfalujában öltött testet. Másfelől a földesúri gazdaságokban a gabonatároló épületek eredetileg nem az udvarokon, hanem a földeken vannak. Ennek oka azonban a középkorban már más volt, mint az ókorban. Két évezreddel ezelőtt többnyire még egymáshoz kapcsolódtak a szántóföldek és a parasztok telkei. A gazdaságok szórványként tarkították a tájat, ritka volt a faluszerű agglomeráció. A parcellák tömbjein kicsiny volt, és a telken még nélkülözték az épületek azon célszerű együttesét, amit később felépítettek a középkor gazdasági igényei szerint. A termést tehát a parcellák szélén álló kasokba, gabonásokba takarították be. A földesúri gazdaságokban viszont azért tettek így, mert ezekbe a parasztok adóját is behordták a földesúri parcellákon termett gabonán felül. Valószínű, hogy az épületek mérete sokszorosan meghaladta a parasztgazdaságokban szokásos alkotmányokét. De éppen az ilyen módon szerzett tapasztalatok szerint építették meg később a parasztgazdaságok nagyobb tárolóépületeit is, midőn ezt indokolták a parasztgazdaságok középkori, középkor végi terméshozamai. A történet egyelőre nélkülözi a részletek pontos ismeretét. Valószínű azonban, hogy a néprajzi publikációkban leírt gabonatároló épületek nem paraszti eredetűek. Néhol a gabonatároló épület földszintjén szőlőt préseltek, mustot erjesztettek vagy gazdasági szerszámokat tartottak - a vidék gazdasági adottságai szerint. Az elmúlt két évszázadban a szubalpin szlovén, horvát, magyar vidékeken, vagy Olténiában a román szőlősgazdák csaknem valamennyien így tettek. Figyelemre méltó, hogy csaknem mindenütt magas volt a talajvíz szintje, s nem lehetett pincét ásni. De lehet, hogy ez mellőzhető tényező. Az viszont nem, hogy az emeleten fából ácsolt ládában vagy fonott kasban tartották a learatott gabonát, és ebből csak később csépelték ki a szemet. Még a gabonakereskedők is ezzel a módszerrel tárolták a terményt.