Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 5. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1989)

Tanulmányok - HOFFMANN TAMÁS: Gazdasági építmények a középkori Európában

Végeredményben tehát az épületekben több funkció keveredett egymással, és ezeknek vidékenként más az eredete. Közös bennük, hogy emeletükön tárolják a gabonát. A keleti-szláv nyelveken a zitnica szót (ami a gabonást eredetileg jelölte) a perzsa-török eredetű ámbár váltotta fel, és nem lehetetlen, hogy ez a gabonakereskedő raktárai nyomán lett a parasztgazdaságok célszerű építménye. A német Kasten az emeletes építmény gabonatartó ládája nyomán lett az épület neve, s onnan ment át a szlovénba (kasta), majd a magyarba (kástu). Ezeket az épületeket rendszerint gerendákból ácsolták, néha sövényfallal emelték őket és betapasztották sárral. Az Alpokban és attól északra voltak kőépületek is, vagy téglából építettek. Ezeket eleinte csak a földesurak építették majorjaikban. Minthogy az Elba és a Szajna között az I. évezred fordulóján már széles körben ismerték az emeletes építkezés szabályait, elegendő statikai tapasztalattal rendelkeztek ahhoz, hogy a toronyházak és az őrtornyok mintájára, emeletes gabonaraktárakat építsenek a várakban és a kolostorokban, vagy a földesúri gazdaságokban. A spicarium, spikare néven ismert épületekről majdnem minden középkori inventériumban lehet olvasni. Ezek mintájára később városokban is építettek magtárakat. Az épületekben ácsolt, fonott rekesztékekben, ládákban tartották a gabonát. Archaikusabb megoldás, ha vályúszerű ládába töltötték a magvakat. (Ezt a legrégibb tárolókészséget lehet látni Sión kolostorának erődített templomában, Svájcban, ahol szárazmalom is működött a középkorban.) Kisebb termés esetén, a Német-síkságon és az Alpokban a házakban lévő kamrákat rekesztettek el gabonatárolás céljára. Ezek emléke még alig halványodott el Karintiában. Hollandiában a XVII. századi enteriőr-festményeken gyakran lehet látni kamrákban álló ládákat. Hessenben, Mecklenburgban a harmincéves háború után a földesurak korlátozták az épületfa vágását, ami a parasztokat arra kényszerítette, hogy a lakóházban alakítsanak ki kamrát, a korábban épített gabonásház helyett. Még ennél is egyszerűbb volt, ha a lakóház padlásán terítették szét a betakarított és kicsépelt gabonát. Ez olyan vidékeken jött szokásba, ahol a házak belvilága kisebb volt, és nem tudtak benne gabonáskamrát elrekeszteni, de az udvaron álló magtárt már lebontották, hogy helyén istállót építsenek. Hessenben például ezért kárhoztatják a parasztokat a XVIII. századi közigazgatási iratokban a hivatalnokok, holott - mint írták - a házból (ekkor még kémény hiányában) kürtőn vezették a füstöt, és az a padláson szétterülve, szennyezte az elraktározott kenyérnekvalót. Hasonló példákat a XVIIIXIX. században a Kárpát-medence középhegyvidéki falvaiban épített házakban is lehetett tapasztalni. Végeredményben a gabonaraktározás módja a készletektől függően alkalmazkodott az építészeti adottságokhoz. A lábakon álló sövénykasoktól az ácsolt boronaépületeken át a többszintes magtárakig vezet a fejlődés útja, és ahol többféle rendeltetésű, gyakran emeletes házakat szokás építeni, meg is szűnik a különálló magtár építésének igénye. Nagyobb készletek birtokában gazdálkodó parasztok már sokat tanultak a földesúri gazdaságoktól. így végül is a rómaiak magtárai és a középkori kolostorok gazdasági épületeiben megvalósított építészeti tudás lassan utat talált a parasztházak és porták építészetébe. Bizonyos, hogy már a középkori építészetben is érvényesültek közvetlen hagyományok, de eltekintve néhány német táj építészettörténeti tényeitől, a legtöbb helyen még - nincsenek határozott bizonyítékok. A Rajna mellékén a kőépítés hagyományait az arisztokrácia tartotta fenn. A IX-XII. századi forrásokban steenwerk, steenhus néven említett épületek lehettek az igényesebbek. Ezek valójában lakótornyok voltak, emeletes épületek, amelyeknek statikai tapasztalatait a városokban legalább olyan mértékben hasznosították, mint a vidék urainak - terményadóra alapított jövedelmekre támaszkodó - gazdaságaiban. A magtárak középkori építményei néha még lakásul is szolgáltak, és a forrásokban nem is lehet megkülönböztetni a funkcionálisan eltérő emeletes létesítményeket egymástól. Mindenesetre a gabonatermesztés nagyobb arányai új épülettípusok megalkotására ösztönözték a mérnököket. A kolostorok kiterjedt középkori építkezései, melyeket a bencések és különösen a ciszterciták példáznak, újabb alkalmakat teremtettek a majorsági építkezések típusépületeinek megalkotására. A XII. században félezer cisztercita kolostor volt már kontinensünkön. Ez a szám a XV. századra másfélszeresére növekedett. (A franciaországi Willefranche-du-Périgord-ban ma is láthatók a gabona mérésére való hitelesített edények.) A kisebb majorságok toronyházaiban kéményeket is építettek, az épülettípus neve a forrásokban domus caminata, caminata vagy a német nyelvterületen Kemenada. A XIV. századtól a Ruhr-vidéken a Kaminata, tor Kemenaden, Kemmer stb. helynevek ennek az építkezésnek a széles körű gyakorlatáról tanúskodnak. Az ilyen lakóház mellett nagyméretű magtárt is építettek. Ez szintén emeletes épület volt. Valóságos vár benyomását keltette, ahogyan egy Münster környéki paróchia 1551-beli iratában említik: „de Borch edder den olden Spyker". Ezt az impozáns építményt azonban a parasztudvarokon csak fából, favázzal és sövényfallal építették fel. Építészettörténete el is vált a lakóház fejlesztésének a többi társadalmi réteg és osztály életformájában szerzett tapasztalástól. Mindemellett volt idő, amikor a szükség úgy hozta, hogy a parasztok is lakjanak benne. A hessenbeli Waldeck gabonásairól feljegyezték, hogy bennük - a terményen kívül - a szerszámokat, ruhákat is őriztek. Sőt az elöregedett skandináviai és kelet-európai parasztudvarokon sem volt ritka a múlt században, hogy a nagycsaládokban az agglegények, vénlányok laktak a gabonásban; a lakóházak méretei ugyanis sehol sem követték a család létszámbeli gyarapodását. Svájcban ahol a középkori városok levéltáraiból sok adatot publikáltak már - úgy tűnik, többféle feladatot láttak el a magtárak az idők folyamán. Luzern városi hatóságai már 1303-ban szabályozták építésüket. Graubündenben (ahol a VIII-XVI. század között a mediterrán világból érkezett kulturális hatások teljesen átalakították a helyi nyersanyagokat hasznosító építészet formavilágát), már a középkorban kialakult az a szokás, hogy emeletes gabonásokat építsenek, ott lakjon a család idősebb generációja, miután az már nem vezetett külön háztartást, és egy kenyéren maradt a fiatalokkal. Tessinben - olasz parasztok - kétszintes gabonásaik földszintjét istállónak rendezik be, míg az emeleten ládákban, rekesztékekben tárolják a gabonát és más élelmiszereket. Ezt a megol-