Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Molnár Géza: Pályakép

vetésének és szemétrerúgásának dühe és ereje. Mi lépünk a helyükre, mi vagyunk az új honfoglalók. Nagyon világosan láttam a munkásosztálynak mindazokat az erényeit, jótulajdonságait, amelyeket még Marx fogalmazott meg, józanságát, higgadtságát, nyugalmát, tántoríthatatlan hűségét, óriási lehetőségeit, vezetőképességét. Apám munkás volt, anyám parasztlány, Abaújból származott, abból a megyéből, ahol talán legtisztábban beszélik a magyar nyelvet, ahol az Eperjes-tokaii hegylánc védőszárnya alatt, a Hernádvölgy rejtekeiben érintetlenül maradt nép s hagyomány: a reformáció s a kuruckor. Gyermekkorom, ifjúkorom nyári hónapjait a paraszti rokonságban töltöttem, kemény paraszti munkában. Féllelkemet az az érintetlen tiszta hegyi napfény sugározta be — munkásmivoltom rokon volt a paraszti világgal, élettel, ismertem és értettem azt az életet. Ennek a két osztálynak megváltására és felemelésére köteleztem el életemet, erőim összességének szerény lehetőségeit. S most 1964 végén, vajon mivel tudok számot adni a történelem váltókora által szült kötelezettségeknek?... Nehéz számvetés. Három regény, egy kötet novella, egy színdarab, sok száz riport, újságcikk, kritika, vitacikk szerteszórva az elmúlt évek magyar sajtójában. Sok előadás, felszólalás a közönség fórumaiban. Sok utazás az országban s szerte a világban, köztük igazi nagy utazások a Szovjetunióban, Kínában, Nyugat-Európában. Nyugtalan vizitek Csepel munkásvilágában. Emberek, akiktől visszahallom gondolataimat, emberek, akik értik és szeretik könyveimet. Ha most visszahallgatózom a mögém nyújtózó évtizedek nehezen csillapuló morajába, a könyvekben és novellákban újra és újra átélt évekbe, eseményekbe, visszahallgatom innen Párizsból: mi üt át hozzám először, tiszta, erős hangként? írni kell. Ami eddig volt, talán csak alapozás volt, talán csak a tarisznya teleszedegetése volt. Most, a mai nap is talán csak az folyik még, itt Franciaországban is, mi más is lehetne a munka ezen a hallatlanul gazdag kultúrtelevényen? Itt van körülöttem egy nép, amely már katedrálisokat épített, amikor mi törzsi-nomád nép, kaszátkapát se ismerve, belovagoltunk Európába. Ami eddig volt — talán életem végéig folytatódni fog, talán sohasem leszek más, mint nygtalan vándora az élet-vidékeknek, aki menet közben rögzíti s veti ki magából élményeit és vízióit. Talán soha nem fogok megpihenni, érett, mérnöki higgadtsággal tervezett és szerkesztett műveket alkotni. De most erre vágyom, ha a jövőre gondolok. Visszafogni a nyugtalan lázat, ülni egy dolgozószoba magányában — letisztult sorokat vetni papírra, érett, álló-