Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Molnár Géza: Pályakép

erejű lapokat küldeni a nyomdába. Immár sok mindent értek, látok és tudok. A nézőpont marad, abban az értelemben, ahogy például marad a munkásé, aki a nyomorúságosan sivár külvárosokból indult az élet teljességének és szépségének vágyával megváltani önmagát és társait s aki soha nem tudja kitörölni, kikönnyezni szeméből a mindent belengő por horzsoló, véresre izgató kvarckristályait. Marad a nézőpont abban az értelemben, ahogy maradt a dunántúli puszták népéé Illyés Gyulánál, egybeszőve, azonosulva az európai kultúra teljességével. Az írás a távolság rálátását követeli az írótól, az eltávolodás magányát, de a benneélés azonosulását is, az élmények szüntelen felvetését, elfárasztó gyötrelmét, az élet egészének terhét. Az írás a távolság és a közelség dialektikája. Az írás a részletek kinagyításának és a részletek Összefoglalásának, a részletek átlépésének dialektikája. Ma már nem vagyok büszke arra, hogy munkásnak születtem, — adottság ez, a születés, neveltetés, a társadalom adottsága, melyben felnőttem, s nem személyes érdemem. Tény, mely görnyesztő, nyomorító vassúlyokkal rakott, nehéz harcok terheivel — de hazát is adott, közösséget, melyhez más, mint hű, nem lehetek. Ez elvégzett dolog. Azt is tudom, hogy minden ember viszi a maga terhét, ha komolyan akarja csinálni dolgát, az értelmiségi is, a burzsoá is, könnyű élete csak a fajsúlytalan pelyvaembereknek van. Tudom, hogy vannak személyes ellenségeim, de azt is, hogy ezek nem osztályalapokon formálódtak. Egy fiatal írónőtől verődtek felém a legjobban meglepő gyűlölködő szavak, akit személyesen alighogy ismertem, de akit írásai miatt mélyen becsültem — s aki származásában, életútjában, munkájában és gondolkodásában minden volt, csak burzsoá nem, csak arisztokrata nem, csak kispolgár nem. A legfájóbb csapásokat, hátbadöféseket éppen olyan emberektől kaptam, akik ugyanazokban a forradalmi sorokban állnak, amelyekben én. Voltak az életben nagyon nehéz perceim is. Éppen tíz éve feküdtem a budakeszi szanatóriumban, lukas tüdővel, elgennyesedett mellkassal. Soha nem felejtem el azt a sugárzó űr-kék eget, azt a bíborba rozsdásodott őszi erdőt, mely szépségét mindennap a szemembe verte. A fal felé fordultam, ahogy a beteg állatok vonulnak el a barlangokba, elköszöntem az élettől és sírtam, sajnáltam a fiatal életemet. A legnehezebb, fullasztó fájdalmat azonban mindig az árulások meglepetése keltette bennem.