Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Fried István: Jókai Mór és a magyar vígjátékhagyomány

FRIED ISTVÁN JÓKAI MÓR ÉS A MAGYAR VÍGJÁTÉKHAGYOMÁNY I. Az És mégis mozog a föld egyik legemlékezetesebb és a Jókai-életmű egyik legtanulságosabb mozzanatokat tartalmazó jelenete Jenőy Kálmánnak, a piktordrámaíró-nemesi finak és a nádornak párbeszéde. Jókai úgy indítja meg ezt a párbeszédet, mintha két részigazság csapna össze; olyan két részigazság, amely csak a másikkal együtt teljes és érvényes. Nem egyszerűen jövőbe tekintés és hagyományőrzés, haladás és konzervativizmus, európaiság és provincializmus szegezi egymás ellen megfontolandó érveit, hanem valóságból és illúzióból, a helyzet reális fölméréséből és képzelgésből egyként kijut mindkét félnek. E jelenet és általában az egész regény művészi hitelére (vitázva a Gyulai Páltól Barta Jánosig hangoztatott felfogással) Szauder József mutatott rá a legszebben, mikor a magyar romantika kezdeteinek a nyomában járt. Nem vitatjuk: a korkép szó szerinti („filológiai") hűségéhez kétség fér. Az 1870-es esztendőkben egyre akutabbá váló nemzetiségi kérdés, a kiegyezés fölvetette és egyre nehezebben megoldódó (vagy csupán elkendőzött) problémák, a Balkán-félszigeten föllángoló nemzeti felszabadító háborúk, amelyeknek kérdésköre szorosan kapcsolódott a cári expanzió és intervenció, valamint a Monarchia burkolt vagy éppen kevéssé titkolt terjeszkedési szándékaihoz: mind-mind olyan tényezők, amelyek a Jókait foglalkoztató kérdések között szerepeltek, és amelyekkel szemben kialakított érvek, vélemények, gondok hozzájárultak a nádor és Jenőy vitájának megfogalmazásához. Hogy Jókai szíve Jenőyhez húzott, aligha kétséges; Jenőy érveiben (pl. a magyarság és az ébredő nemzetek, nemzetiségek versenyéről szóló mondataiban) a XIX. század elejének kérdésfeltevései, sőt, Széchenyi István izgatott reflexiói visszhangoznak. A nádor szinte „megjósolja" a kiegyezés után fölparázsló „fő" problémát, a nemzetiségi kérdést: ez sem lehet vitás. S hogy e vitában nem az egyébként tiszteletre méltó és Pestért valóban nagyon sokat tevő „der alte Rákóczi", József nádor nézeteit rekonstruálja Jókai, hanem saját, belső kétségeinek ad hangot, azt a nádor szavainak személyes indulata, heve árulja el. Jenőy nemigen tud más választ adni a nádor—Jókai vázolta helyzetképre, mint a hit, a meggyőződés gondolatait, a nemzet állni fogja a versenyt, mert van benne élni — Arany János hasonló hevületű szavaival — „hit, jog és erő". S ez a mély meggyőződés szembesül egyrészt Jenőy Kálmánnak, a drámaírónak a sorsával, részben a távolinak ábrázolt jövővel, amelynek virágzó Budapestje eloszlatja a gond okozta felhőket. Éppen nem kitérőképpen, hanem mondanivalónk alátámasztására idézzük egy másik regénynek — funkciójában és gondolatvilágában — hasonló jelenetét. A Rab Ráby a magyar felvilágosodás és a jozefinizmus drámáját beszéli el. Ez a téma — minthogy Jókai rokonszenvezett a magyar jakobinusok mozgalmával — szintén felkínálta a regényíró számára a végletesség csábító lehetőségét, a maradi nemesi vármegye és a múltba húzódó rendiség, illetve a kozmopolitának