Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Fried István: Jókai Mór és a magyar vígjátékhagyomány

beállítható, doktriner jozefinizmus egyoldalú beállítását. Ehelyett Jókai Tárhalmy és Ráby vitájában „megosztja" az igazságot, haza és haladás problémakörét a maga bonyolultságában ábrázolja. Mindkét félnek igaza van, mindkettő küzd a maga módján hazáért is, haladásért is. S mindkét fél téved, mikor mellőzi a másik igazságát, a másik elképzeléseit. Míg Ráby Mátyás lényegében megbukik jozefinizmusával, és csak az vigasztalhatja, hogy az általa vetett mag kikel, addig Jenőy bukása egyértelműen katartikus hatású. Jenőy, a drámaíró — lényegében — kudarcot vall tragédiájával, a színészek nem egyszerűen félreértik, hanem primitív, hatásvadászó eszközeikkel képtelenek eljátszani. A közönség sem érett meg a nemzeti tragédia befogadására. Jenőy elhatározza tehát, hogy vígjátékokkal szolgálja a haza és a haladás ügyét. Nem egyszerűen a színházét, amely (Jókainál is, korábban is!) azonosul a nemzetnevelés legcélszerűbb intézményeivel, hanem elsősorban a haza javán dolgozó haladásét, az önismeret fakasztotta tisztultabb és emberebb magyarságét. S hogy a vígjáték célba találjon, kiválasztja majd azokat a jellegzetes városi és vidéki figurákat, akiknek rajzában magára ismerhet a néző, és szórakozva okulhat. A vígjáték tehát egy ébredő vagy egy felébresztésre váró nemzet „kulcs"-műfaja, benne testesül meg a nemzet számos jellegzetesnek tartott tulajdonsága, alakjai élők, konfliktusa valós, mindennapi. A vígjátéknak és a nemzeti játékszínnek ez a kiemelt szerepe nem magyarázható pusztán avval, hogy Jókai számára felesége és talán apósa közvetítette a „hőskor" üzenetét, még csak Jókai drámaírói ambíciói sem szolgálnak kielégítő magyarázatul. A nemzeti színjáték (és ezen belül külön hangsúllyal a vígjáték) a magyar irodalomban a nemzeti ébredés, a nemzetiesedés jelképe lett, s a magyar irodalommal párhuzamosan a többi kelet-középeurópai irodalomban is. Ezúttal csak jelezzük, hogy századunk jelentős szlovén drámaírója, Bratko Kreft Krajnski komedijanti (Krajnai komédiások) c. színművében a szlovén nemzeti újjászületést a színházi és a színműírói mozgalmon keresztül ábrázolja, s e mozgalomban jelentős hely illeti az idegen minták nyomán hazaivá asszimilált vígjátékot, Beaumarchais Figaro ifiázasság/ának szlovén népi környezetbe átültetett variánsát. A Jókaival sok tekintetben rokon cseh regényíró, Alois Jirásek 1888—1898 között írta F. L. Vek c. regényfolyamát, amely a cseh nemzeti ébredésnek eposzi szélességével festett freskója, az egyik középpontban a Bódéval, a cseh színházzal és a színház körül gyülekező ifjúsággal. Jókaihoz hasonlóan a vígjátéknak, a korai nemzetnevelő és -formáló, köztudat-alakító humoros drámának olyan jellemzőit ismerjük meg, amelyeket részben a XVIII. század végének, a XIX. század elejének színészi gyakorlata közvetített az utókorhoz, részben a kései krónikás elméleti tájékozódásából származik. Tudatosan vétenek ezek a szerzők a kronológia ellen, hogy igazolják azt a nemzeti romantikát, amely egyben a nemzeti irodalmak egyik aranykora lett. Ennek az eszmei jelentőségnek tényét eddig kevéssé hangoztatta a kutatás: jóllehet a Jókai (és a Jirásek-) életmű egészének szempontjából is igen tanulságos ennek hangsúlyozása. Már csak azért is, mert a színháznak, a nemzeti színjátszásnak, ezen belül a vígjátéknak és külön a kelet-közép-európai víg játéktípusnak olyan hagyományai és módszerei alakultak ki, amelyek nem pusztán a vígjátékban éltek tovább, nem korlátozódtak saját műfaji kereteikre, hanem hatásukban továbbgyűzűztek, tovább ihlettek. Viszonylag egynemű, az évtizedek folyamán alig-alig változó vígjátékról van szó, amely szinte valamennyi keletközép-európai irodalomban megalkotta a maga mintadarabjait, valamint ezeknek a mintadaraboknak ügyes és szakmányban készült utánzatait. Nem túlságosan eredeti és valójában könnyen sematizálódott vígjátékokat, amelyekben néhány szereplőtípus állandó és főleg azonos érdekű és képzetkörű nézetei csapnak ösz-