Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)
A MŰHELYBŐL - Szekeres László: Tanúink, a relikviák (Jókai Mór tárgyi hagyatékáról)
Amikor A lőcsei fehér asszony c. regényéhez gyűjtött anyagot, s Krasznahorkán meglátogatta az Andrássy-családot, szemébe ötlött, hogy milyen ,,sok régi ereklye van még most is e hírhedett sziklafészekben". (JKK R 46:8.) Munkácsy Mihály „fejedelmileg berendezett" párizsi lakásában megragadta figyelmét egy nagy „tükörráma", amelyet a művész maga faragott. (Jókay Jolán: Jókai és Laborfalvi Róza, VII. 19.) Pápán gróf Esterházy Móric „ritka szép órapéldányai" (Peti Józsefné emlékiratai III. 7.), Blaha Lujza lakásában a „nagy dicsőítést" tükröző emléktárgyak nyerték meg tetszését. (Hegedűs Sándorné Jókay Jolán: Jókai és Laborfalvi Róza Bp. 1926. 318.) örömmel fedezte fel, hogy Rudolf trónörökös írószobájában „minden tárgyhoz valami emlékezet van kötve" (Életemből, 1. rész, NK 96:293.), s azt is, hogy Türr István dolgozószobájában „minden tárgy egy drága emlék." (Türr tábornok otthona, Magyar Nemzet 1901. április 7.) Szépirodalmi műveiben is nagy jelentőséget tulajdonított a családi relikviáknak. A Kárpáthy Zoltán c. regényben Varga uram meghatódva vette át „a család ősi emlékeit". (JKK R 2:66). A régi jó táblabírákban István gróf volt büszke a família becsben tartott „történeti ereklyéire". (JKK R 10:125.) A Börtön virága c. kisregényében „nemzedékek diadalemlékei" díszítették Markóczy Dezső kastélyát. (JKK Kisregények 7:16.) Sőt már A zsidó fiú c. színdarabjában megemlítette, hogy a családi birtokon „mindenik tárgy emlék szebb időkből". (JKK Drámák 1:28.) Szinte társként szerette íróasztalát és tollát, mert azok a munkát, az életet jelentették számára. Az Utazás egy sírdomb körül c. víziójában vallotta: „Sok nagy baj ért az életben! Ez az asztal mindig menedéket nyújtott; ez védelmezett, megsegített, megvigasztalt, meggyógyított sok nehéz sorsban." (NK 95:176.) így jellemezte öregkori magányát: „ketten vagyunk: én meg az íróasztal. Élőlény ez már, aki beszél velem." (Az én életem regénye, HhM 5:336.) A Ki hát az a Kakas Márton c. cikkében, a Véres könyv születéséről emlékezett meg: „Éppen a halálnemeken törtem a fejemet, a midőn egyszer csak az a csoda történik velem, hogy a tollam nem akar fogni [...] nem akar a véres munkának részese lenni." (Életemből, 1. rész, NK 96:429.) A jószívű ember c. önéletrajzi drámájában is perszonifikálta írótollát: „Már úgy értette a gondolatomat, hogy magától is írt." (JKK Drámák 3:111.) Feszty Arpádné szerint a bútorok és a tárgyak éltek körülötte, s megkülönböztette a családi eredetű bútoroktól a később vásároltakat, azaz a „bútor őslakóktól, az arisztokratikus íróasztaltól és széktől a jött-ment parvenü bútorokat". A sokfiókos íróasztal és az öreg bőrszék egyenesen „részesnek érezték magukat Jókai dicsőségében" (Jókai otthona, Az Est hármaskönyve 259.) Petőfi relikviáit halála után több évtizeden át gyűjtötte össze a „hazafiúi kegyelet" (Kéry Gyula: A Petőfi ház története és katalógusa, Bp. 1911. — Petőfi István végrendelete és hagyatékának leltára, PIM Kézirattár) A XIX. század másik impozáns relikviagyűjteménye merőben más körülmények között született meg. Jókai saját dolgozószobáját formálta élő múzeummá. Saját maga rendezett írói műhelyében házi „kiállítást". Tudatosan fáradozott azon, hogy új műfajú „remekművel" közvetítsen látható és látványos üzenetet a jövő olvasóinak. Tárgyi hagyatéka szerves tartozéka egy különleges írói életstílusnak, melyben fontos szerepet játszott a mikrokörnyezet. A bútorok és a használati eszközök biztonságot kölcsönöztek, s művészetének árulkodó tükörképeiként vonultak be életébe.
