Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1951

lassan elindul a Kossuth Lajos utca felé. A Belvárosban ilyen hajnali időben még kevés ember jár, a néptelen utcán a csupa fiatalból álló kis társaság nem is igen találkozik szembejövő gyalogjáróval, aki kevés ember mutatkozik az utcán, az mind egy irányba igyekszik a Rákóczi út, a Tattersall felé. A május l-jei hagyományos felvonulást a rendőrség betiltotta, mindössze a Tattersallban engedélyezett gyűlést. Ne felejtsük el, hogy még csak két év múlt el a magyar kommün diadalmas május elseje óta, s az uralkodó osztályok idegeiben még benne él a rettegés; szemüknek túrhetetlen volna a felvonuló százezres tömeg látványa, tudatuknak az a kísérteties lehetőség, hogy a munkásság megelégelve az egyre fokozódó fehér terrort, az éhezést, a munkanélküliséget, az internálásokat, szociáldemokrata vezéreik árulását, tudatára ébred saját erejének, s Budapest utcáin a szemük láttára egy eleven forradalmi hadsereggé alakul át. Azt is tudják, hogy a munkásság sem felejtette el I9l9-es emlékeit, legkevésbé azt az elvetemült bosszúhadjáratot, melyet a magyar földesurak és bankárok parancsára Horthy és zsoldosai vezettek ellene. Felvonulás tehát nem lesz, de a külterületekről a munkásság mégis elindul a Tattersall felé. Kisebb-nagyobb csoportok verődnek össze, a járdákon ballagnak, villamoson utaznak, de mire a diákok csapata kiér a Keletihez - még nyolc óra sincs a Baross tér s a Kerepesi út már feketéllik az emberektől. Angyalföld, Újpest, Csepel, Kispest, Erzsébet, Lőrinc - nincs Pestnek egyetlen olyan munkáskerülete, amely meg ne indult volna.* A legtöbben tudják, hogy nem fognak bejutni a Tattersallba, melynek legföljebb 8-10 000 férőhelye van, s nem is azért mennek ki elsősorban, hogy a szónokokat meghallgassák: egymást akarják látni, egymás hangját hallani, egymás testi közelségében megfürödni, s erőt felszívni abból a tudatból, hogy nemcsak voltak, hanem vannak - s lesznek is. Bármilyen nyomorúságos is a jelen, a kétéves emlék még belezsong, s az emberben, aki nem tud remény nélkül élni, folytonosan s fáradhatatlanul alakítgatja a jövőt. A fiatal diákok, értelmiségiek csoportja még idejében érkezett, bejutnak a Tattersallba. A bejárattal szemben áll a szónoki emelvény, de körülötte már nincs hely, már csak messze bent, a fal mentén lehet lélegzethez s egy-egy talpalatnyi állóhelyhez jutni. A kis csoport az irtózatos tolongás ellenére együtt igyekszik maradni. Többen vannak köztük, akiknek neve harminc év múlva országos hírre fog szert tenni. Kapásból szedem ki őket a történelem emlékezetéből. Az egyik fiatal lányt Andics Erzsébetnek hívják. Egy hosszú fiú áll jobbján, akiről azt rebesgetik, hogy verseket ír: Illyés Gyula. Balján is egy hosszú alak, az is írónak készül: Sándor Kálmán. S körülöttük is még jó néhányan, akik becsülettel végzik ma is azt, amit akkor elkezdtek. Mindannyian nagyon fiatalok s telve azzal a komoly s makacs lelkesedéssel, amely átsegítette őket majd egy negyedszázad buktatóin s ma tovább alakítja munkájukat. A gyűlés tíz óra tájt kezdődik, amikor már látni való, hogy nemhogy egy ember, de még az árnyéka sem férne már be az óriási helyiségbe. Rosszul kezdődik: az elnök bejelenti, hogy a rendőrség nem engedélyezi a tervbe vett énekszámokat, me* Anakronizmus: c településeket csak 1951. január 1-vel csatolták Budapesthez.