Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1951

lyekkel a felvonult dalárdák a gyűlést megnyitni kívánták. A Tattersallnak rossz az akusztikája; akik az óriási csarnok végébe, a falak mellé szorultak, alig hallják a szónokokat. Egy-egy mondattöredék ér el csak hozzájuk az emelvényen kézzel-lábbal magyarázó szónok szájából, de ezekből a töredékekből is kihámozható a mondatnak, sőt az egész szónoklatnak a tartalma. A fiatalok csoportja nem is nagyon hallgat oda, már unalomig ismeri a szocdem beszédeket, amelyek, akár Weltner, Peyer, Farkas István vagy Vanczák mondja el őket, mind egy kaptafára készültek: kívül láng, belül szalma. Nem komoly gondolatok táplálékával adnak tartós meleget, csak sustorognak, füstölögnek, jól adagolt s a kormány által már eleve engedélyezett álmerészséggel, mellyel azt hiszik, kezükben tudják tartani, meg tudják téveszteni a munkásságot. A fiatalok ezért is jöttek ide: megfigyelni, vajon ez mennyire sikerül. De még inkább azért: hogy ne sikerüljön. Tudják, hogy a tömegben mindenfelé elszórva spiclik fülelnek, a csarnok meg van rakva rendőrséggel, künn az utcán lovasrendőrök csapatai állnak készenlétben, de azért nem kételkednek abban, hogy a tömeg hallatni fogja és meg fogja hallani a saját hangát. De egyelőre még csak Farkas István beszél, a mellette ülő Andrejka rendőrfőtanácsos mozdulatlan arccal hallgatja. - Odakünn annyian vannak - mondja valaki -, hogy egy párhuzamos gyűlés megtartására kértek engedélyt. Természetesen nem adták meg nekik. A másnapi Népszava arról tudósít, hogy százezer ember rekedt kívül a Tattersallon. Tegyük fel, hogy a Népszava a hatás kedvéért lódított, tegyük fel, hogy megduplázta a tüntetők számát, akkor is ötvenezer ember gyűlt össze odakint a legnagyobb elnyomatás idején, két évvel a magyar munkásosztály legfájdalmasabb veresége után, hogy néma jelenlétével hírül adja: lesz még szocializmus Magyarországon! De a némaságnak is van hangja. Odabenn, a csarnokban már a szónoklat első negyedórájában nyugtalanság támad, az emberek fészkelődnek, lábukat váltogatják, fejüket forgatják. Egyrészt azért, amit a helyiség rossz akusztikája miatt nem hallanak, de még inkább azért, amit hallanak. Miről beszél Farkas István? Azt követeli, hogy a kormány szüntesse meg az internálásokat. De a jelenlévők közül jó párezer ember tudja - s ezt a többiekkel is tudatni kell -, hogy a kommunistákat épp a szocdem vezetők besúgása alapján fogja le s internálja a rendőrség. S nemcsak a kommunistákat, hanem azokat a szociáldemokrata munkásokat is, akik nem értenek egyet vezetőik opportunizmusával, a paktumokkal, amelyeket ezek a kormánnyal kötnek. A becsületes, szervezett, öntudatos szociáldemokrata munkás, még ha más véleményen is van, mint a kommunista, de ezt érzi testvérének, osztályostársának s inkább levágatná a kezét, hogysem rendőrkézre adja. A gyülekezési szabadságról, a szabad véleménynyilvánítás jogáról is beszél Farkas István. De ezt a jogot épp a szocdem vezetők csúfolják meg, mert a pártszervezetekben csakúgy, mint a szakegyletekben kíméletlenül elnyomnak minden ellenzéki véleményt, sőt be sem engedik a helyiségekbe, kizárják a pártból, a szakszervezetekből azokat, akik más véleménynek hangot adnak. Mit mond Farkas István? ... hogy elítéli az erőszakot, akár jobbról, akár balról jön? De ő maga rendőri segítséget vesz igénybe, hogy elnyomja a saját pártján belül az ellenzék szavát, s csak azt az erőszakot nem tartja megengedhetőnek, amely