Palkó Gábo (szerk.): „álom visszhangja hangom”. Tanulmányok Szép Ernőről - PIM Studiolo (Budapest, 2016)
Rákai Orsolya: Empátia, idegenség és „szép(er)nőség” A testek narratív megalkotása a Lila akácban
Empátia, idegenség és „szép(er)nó'ség”: a testek narratív megalkotása a Lila akácban / Rákai Orsolya Szép Ernő prózái nem tartoznak a sokat elemzett műalkotások közé (bár pontosabb lenne talán azt mondani, hogy prózái sem tartoznak a sokat elemzett műalkotások közé). Talán annak is köszönhető ez, hogy látszólag a prózai életmű legnagyobb része egy meghatározott elbeszéléstípust variál: az expliciten jelölt közönség számára visszaemlékező én-elbeszélő pozíciójából megfogalmazott szubjektív narratíva típusát. A hangsúlyozott elbeszélői pozíció, a már a kortárs kritika által is kiemelt „impresszionizmus" pedig kézenfekvőén kapcsolta a reflexiókat ahhoz a gondolathoz, hogy „Szép Ernő lényegében a prózában is költő”, költészete pedig inkább szín, inkább hangulat, hangvétele nem változik jelentősen az életműben, „egyhangú", még akkor is, ha ez az egyhangúság (szépítenek az irodalomtörténészek) magával ragadó, ha tetszik nekünk. Nem jelentős, nem nagy, „de azért szeretjük". Szép Ernő neve így gyorsan szójátékká válik, művészete megjelölésére épp50 / Rákai Orsolya
