Palkó Gábo (szerk.): „álom visszhangja hangom”. Tanulmányok Szép Ernőről - PIM Studiolo (Budapest, 2016)

Gintli Tibor: Az élőszó imitálása Szép Ernő regényeiben

hiszen műveiben olyan nyelvi rétegeket kezelt az elbeszélés természetes nyelvi bázisaként, melyek azt megelőzően nem számítottak elfogadottnak.2

Epikájának stiláris sajátosságai ugyanakkor nem előzmény nélküliek. Az argó, a szleng, a pesti nyelv fordulatainak vagy éppen egy-egy vidékies kifejezés megidézésében közös vonás, hogy az élőbeszéd imitálásra vezethetők vissza. Ezen a téren a magyar irodalmi hagyomány jelentős tradíciókkal rendelkezett, hiszen a 19. századi epikánkban olyan meghatározó szerephez jutott anekdotikus narráció is a szóbeli előadás illúzióját igyekezett felkelteni. Az elbeszélő gyakran közvetlenül fordul az olvasóhoz, akit szinte ismerőseként pozícionál, s ez a familiáris viszony egyfajta személyes jelleget kölcsönöz a narrációnak. Az olvasó megszólítása - olykor bizalmasan tegeződő, máskor kicsit távolságtartóbb magázó formában - Szép Ernő elbeszélői gyakorlatának is közismert eljárása, akárcsak a hangsúlyozottan személyes hangütés. Ugyanakkor érdemes szem előtt tartanunk, hogy mind az elbeszélőnek az implicit olvasóhoz fűződő viszonya, mind a személyesség jellege és tartalma jelentősen megváltozott Szép Ernő epikájában az anekdotikus narráció 19. századi hagyományához képest. E tradíció korábbi változatai eredendően kollektív jelleget mutatnak mind a hangütés, mind a személyiség konstruálása tekintetében. A beszéd tónusát egyfajta közösségi konszenzus határozza meg, s ennek a kollektív gyökerű nyelvnek csupán a variációi egyediek. Az elbeszélő és az olvasó viszonyában a személyes ismerősséget az azonos közösséghez tartozás tudata alapozza meg, nem pedig az individuumként elgondolt személyiség intim kitárulkozása.3

2 A Nyugat első nemzedékének szerzői közül persze mások is előmozdították ezt a változást. Tersánszky művei ugyancsak irodalom alattinak tekintett nyelvi rétegek bevonásával járultak hozzá a narratív nyelv normaszegő átalakuláshoz, míg Füst Milán nagyregénye a szereplői elbeszélő nyelvének alulstüizálásával, amely a szöveg egyik retorikai eljárásaként (a beszéd poétizálásának ellentétes irányú mozgásával párhuzamosan) a darabos, esetlen megfogalmazás képzetét hivatott felkelteni az olvasóban.

3 A személyes beszédmódnak erről az új típusú, intim változatáról lásd. Purcsi, I.m., 140.

Az élőszó imitálása Szép Ernő regényeiben / 9