Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Lakner Lajos: Irodalmi kultusz, történetiség, aktualitás. A kultuszkutatás útjain
Kant tehát a műalkotások által létrehozott identitást imagináriusnak, vagyis megerősítésre szorulónak tekintette. Mind az alkotó, mind pedig a befogadó esetében. A közös érzékként tételezett ízlés egyfelől fegyelmező szabályok közé szorítja a zsenit is, másfelől a befogadást sem engedi végletesen vagy önkényesen egyedivé válni. A befogadásban születő és az esztétikai ítéletben kifejeződő identitás tehát csak a közösség általi megerősítés által lehet valósággá. Ennek hiányában virtualizálódik, képzeletbelivé válik. További kutatások szükségesek ahhoz, hogy a klasszikus kánon lebomlása, az identitás problémává válása és a modern irodalmi kultusz közötti összefüggéseket feltárjuk. Mindenesetre az már most látszik, hogy a kultuszok az identitáskonstruálás, önmegtapasztalás és önmegerősítés legfontosabb intézményei. Irányítói lényegében nem tesznek mást, minthogy valamely közösségi értékrendre figyelmeztetik a befogadókat. Mindezeken túl azért is fontos lehet az identitáskutatásokhoz való kapcsolódás, mert a kultuszok történetiségét talán az identitáskonstrukciók felbomlásának és újjáteremtésének vizsgálatával ragadhatjuk meg leginkább. Ricoeur szerint az identitás az azonosság két formájának a játékából épül fel: az egyik az én időbeli állandósága, a másik önmagasága, ami nem von maga után semmiféle időbeli rögzítettséget.47 Kettőjük viszonyának alakulása (el- különbözés, összhang kialakulása) teszi az identitást időben zajló történéssé és így elbeszélhetővé. Mindez számunkra azért lehet fontos, mert a kultuszok által fenntartott értelem változását a legkönnyebben úgy követhetjük nyomon, ha a töréspontokra figyelünk, vagyis azokra a pillanatokra, amikor megbomlik az identitás két formájának összhangja, s így egyszerre láthatunk rá a régire és az újra. Ilyen termékeny töréspont lehet például a Kisfaludy Társaság esetében Gyulai Pál lemondása, amelynek közvetlen oka az volt, hogy a társaság elnökeként nem akart koszorút küldeni az aradi vértanúk emlékoszlopára, mondván egy tisztán irodalmi tevékenységre szövetkezett társaság nem politizálhat. A társaság történetében ez volt az a pillanat, amikortól kezdve egyre inkább a tagjai felett is őrködő irodalompolitikai intézménnyé kezdett válni. A későbbi fejlemények tükrében egyértelműen kiolvasható a fordulat Gyulai lemondó leveléből: „Utolsó ülésünkben a társaságnak az aradi ünnepélyen bármilyen alakú részvételét nem politikai szempontból elleneztem, hanem a társaság alapszabályaiból és hagyományaiból kiindulva. A Kisfaludy Társaság tisztán szépirodalmi és széptani intézet, melynek semmi köze a politikához. A szépirodalmi művekben néha- néha átvillog a költő politikai érzülete, s e tekintetben a felolvasásokat és kiadványokat illetőleg a társaság soha nem korlátozta tagjait, de mint társaság soha sem vett részt semmi nemű politikai mozgalomban, és oly ünnepélyen, melynek semmi kapcsolata sincs az irodalommal, s többé-kevésbé politikai színezete is van."48 (Toldy már 1841-ben arra kérte a társaság tagjait, hogy forduljanak szembe a politizálódással, a költészet színvonalának csökkenésével.) E részletből világosan kiolvasható, hogy Gyulai szerint egyaránt tiszteletben kell tartani az egyén és a társaság önállóságát. A társaság politizálódása pedig mélyen sértené mind az egyének, mind a társaság autonómiáját. A vitatott cselekedetet annál inkább problematikusnak érezte, mert 24
