Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 66-68. (Budapest, 1973)

FOLYÓIRATOKBÓL - Nagy A.— Málnási G.: Hargita és Kovászna megyei gyógyfürdők (Vida Mária)

szorosan vett gyógyszerész tevékenységre. Árultak pipától és dohánytól kezdve háztartási és toilette cikkeket, parfümöt, pomádét, de salétromot is puskaporhoz, kencét és aranyfüstöt a finom asztalosmunkához. Az inventárium 210 artikulus alatt sorolja fel a patikához tartozó mindennemű tárgyat. A szerzők részletes tárgyelemzése külön értékkel gazdagítja az amúgy is kitűnő felkészültséggel megírt tanulmányt. A Transactions második tanulmánya John Cule tollából jelent meg: „The Diagnosis, Care and Treatment of Leprosy in Wales and the Border in the Middle Ages". A 30 oldalas tanulmányból 10 oldal a bevezetésre esik. A szerző mentegeti is magát — meggyőződésünk szerint teljesen feleslegesen —, mert amit ebben a bevezetőben leír, az a nemangol orvostörténészek számára sokkal többet mond, mint tárgyának részletes kifejtése. Hogy megközelítően biztos támpontot nyerjen abban a nehéz problémában, hogy a középkorban mit értettek a lepra szón, kappadóciai Aretaiosztól (i. e. II. sz.) kezdve az Ó- és ÜjTestamentumon, a héber „tsara'ath"-on, a Biblia különböző fordításain és a perzsa és arab orvosi iskolák szóhasználatán keresztül az arab szövegek reneszánszkori latin fordításainak változó és ellentmondásos útjait a XVII. századig végigkíséri. Ennek a patikamérleg pontosságú szövegnek és okfejtésnek minden olvasó igaz gyönyörűségével kell találkoznia. (Mellékesen — hat sorban — megírja a fordítás modern kánonját is, amelyet idegen nyelvvel foglalkozók számára mementóként elfogadhatunk.) A jól megalapozott elméleti rész után sorra veszi a walesi törvényeket, királyi rendeleteket, egyházi és világi alapítványokat stb., amelyek összefüggésben vannak a leprával. Felsorolja a kórházakat, aziliumokat és szegényházakat, ahol a leprás betegek — akik „a világ számára már holtak és csak Isten számára élők" — menedéket találtak. A szerző kitűnő jogérzékkel tárgyalja a társadalomból kiközösített leprás ember jogi helyzetét öröklésben, házasságban stb. Érdekes egyébként megemlíteni, hogy a leprás betegeknél a Vatikán álláspontja sem volt ellentmondástól mentes, például a házasság és válás kérdésében. Részletesen számot ad a szerző a leprásokra vonatkozó büntetőtörvényekről (volt kórház, ahol a szökést halállal büntették!), s befejezésül azokról a gyógyszerekről ír, amelyekkel gyógyítani hitték ezt a rettenetes betegséget. Külön meg kell emlékezni a tanulmány bőséges jegyzeteiről, amelyek egyben a kérdés irodalmát is tartalmazzák. Pataki Zoltán Nagy András —Málnád Géza: Hargita és Kovászna megyei gyógyfürdők. — Korunk. 1970. 21. évf. 8. sz. 1228- 1234. p. A népi gyógyászat a természetes gyógyvizeknek, valamint a gázömléseknek egyes betegségek — a gyógyfürdők: szív és vérkeringési, emésztő és mozgószervi megbetegedések, neurózisok, allergiás betegségeknél; a gázfürdők vérnyomás, érelmeszesedés, reumás bántalmak, bőrbajok esetében — kezelésében már évszázadokkal sikeresen előtte járt a gyógyszeres kezelés nyújtotta lehetőségeknek. A cikk első részében a szerző, Nagy András felsorolja Erdély gazdag gyógyvizeit: Borszék, Tusnád, majd később a kisebbeket: Korond, Szejke, csicsói Hargita stb. és az újabbak, mint pl. Sötétpatak, Gyilkos-tó, Marosfő stb. Majd e fürdőhelyek történetében négy korszakot különböztetve meg, bebizonyítja, hogy a legrégibb idők népies empirizmusától kezdődően a fürdőhelyek „aranykora" Erdélyben mindössze 30 évig tartott, 1850 és 1880 között, s az is mivel a „családias" fürdőélet időszaka volt, orvosi szempontból inkább empirikusnak mondható. A nagy fürdőhelyek pedig gyógyfürdő jellegüket feláldozva inkább szórakozóhelyekké váltak. Befejezésül fel-