Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

Tabló - Közhely és játék. Bana József - Perger Gyula, szerk.: Homo Ludens I. Kriston Vízi József

szinó létrehozására Budapesten -, aki a budapesti játékkaszinók létrehozására tett, ám minduntalan elvetélt kísérleteket követi nyomon a két világháború között (61-66. p.). A történeti búvárlás iránt meglehetősen fogékony belügyi főmunkatárs kutatásaiból világlik ki, hogy alapjában véve egy idegenforgalmi célú marketingfogás bevezetése, illetve annak egy - a Monarchia más területein már bevált - lehetséges módja lebegett az úgynevezett „Margit-szigeti játékbank" felállítóinak pártolói szeme előtt. A játékot és játszást (főleg a felnőttek körét esetleg érintőt) körülvevő moralizáló és a schilleri „érdek nélküli valóságot" nem értő és éppen ezért félreértő pejoratív értelmezés ellen érvelő szószólók egyike így írt: „Előttünk a kérdés egyszerűen áll: Lehet-e a Bécsnél megrekedő idegenforgalmat a játék attrakciója nélkül ideszívnunk, igen vagy nem? Ha lehet, akkor a világért nem nyugodnánk bele a játékbarlangokba... A belga világfürdők példája megmutatja, hogy a kevésbé kockázatos, szigorúan limitált, kisebb játékok is óriási idegen tömegeket tudnak magukhoz vonzani." (63. p.) Mindhárom szerző forráshasználata egyaránt kissé hiányos: csoportosításaik során figyelmen kívül hagyták a Berend Mihály (I 995) szerkesztette korrekt kártyalexikont, Kertész Manó (1985) gyűjteményét vagy Veér András és Erőss László (2000) e tárgyban írott kötetét a magyarországi szerencsejáték-kultúráról. A konferencia és a kötet második csoportját a játékos szellem, elme és a kedélyes társasági emberre ráakasztott „játékos" jelző képzetkörének egy-egy jellemző példája alkotja. Katona Csaba (Budapest) -A „nemzet bárója", aki már életében legenda lett egyik kedvenc főhősét, a már életében is legendaként számon tartott, jó néhány korabeli szépírónk által is (Eötvös Károly, Ágai Adolf jókai, Krúdy) megörökített társas(ági) lényt: „a nemzet bárójának" titulált Bizay Mihályt emeli ki a magyar úri-polgári társadalom sajátos világából (35-46. p.). Egyúttal sejteti, hogy- kutatói buzgalma ellenére isszámos fontos és talán már meg sem tudható adat hiányzik Bizay uram életútjából. Récsei Balázs (Kaposvár) a következő mottóval indít/] mindenkor nevető „Vadászicusz" című tanulmányában (125-132. p.): „Ha a vadász elejt egy medvét, akkor az másként jelenik meg a Vadászok Lapjában, és egész másként a Medvék Lapjában." Szerzőnk ezen írását egy kényszerű iratrendezés véletlen felfedezésének köszönhetjük: 2000 nyarán a Somogy megyei Levéltár régi anyagának „kazlazása" közben bukkant rá egy magát (feltehetőleg álnéven) Fürjessy Rókusként aposztrofált, középosztálybeli szerző hatoldalas „Codex"-ére (sic!), amelynek alcíme a csaknem őskori vadász mindenkori rituális szituációs játékát rögzíti: „Azon mentségek és kifogásokról, melyeket a vadászok hibázás után használni szoknak. Diana istennő újkori magyarországi papjai által előadott komoly beszély ez 7 kis fejezetben, 270 paragrafusba szedett mentegetőzési móddal, s tele a ma újra vagy továbbra is (?) olya annyira kedvelt szórakozás kevésbé avatott művelőinek is alkalmas védelmi eszközeivel." Egy harmadik nagyobb egységbe sorolhatók a szórakoztatás és a játék, valamint az illúzióteremtés ősi mesterségeinek egyre intézményesültebb formát kereső és alakító közösségeit (a színházat és a cirkuszt) megidéző tanulmányok. Márfi Attila (Pécs) a dél-dunántúli vándorszínészetről értekezik Vándorszínészet Dunántúlon, különös tekintettel Pécsre című cikkében (75-86. p.), s a Habsburg Birodalomban megteremtődött „hazai ludensek" családját III. Károly és Mária Terézia uralkodása alatt leli fel. Az I 700-as évektől számított magyar nyelvű előadói törekvésekhez sajátos és majd másfél évszázadon át, nagyjából I 948-ig (az államosításig) hagyományozódó „színi utak, útvonalak" kap-