Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

Tabló - Közhely és játék. Bana József - Perger Gyula, szerk.: Homo Ludens I. Kriston Vízi József

csolódtak, illetve azok szolgálták a szellemi és fizikai érintkezés, töltekezés alternatíváit. Magyar és idegen ajkú (jobbára német) színitársulatok, pártoló önkormányzat és mágnások, arisztokraták és kitartott női vagy férfi auktorok, majd a színi- s a mozgóképi, vetített előadások zajos, viharos egymásmellettisége jellemezte a pécsi teátrumi világot. Azt, amely valami oknál fogva mindig a társasági és közélet központi, de legalábbis állandó szereplője, játékos alakítója volt. A konferencia és a kötet legfajsúlyosabb és legterjedelmesebb darabja H. Orlóczy Edit valójában monografikus értekezése Utazócirkuszok Magyarországon a 20. századelején címmel (87-132. p.). A magyar cirkusz- és artistaművészet mint a közösségi szórakoztatás bizonyíthatóan középkori forrásokból táplálkozó, de a 19. század közepén számos sajátos és egyedi vonással rendelkező előadó-művészeti ága megjelenik a falusi szokáscselekményekben. Orlóczy Edit tanulmányából az is kiviláglik, hogy a mindenkori befogadóközeg maga is mennyire inspiráló volt a magányos vagy kis- és nagycsaládi, egyegy esetben dinasztikus manézsvilág szereplői számára. Mind a vándorszíntársulatok, mind a cirkuszo(so)k esetében számos rivalizálás, intrika, a I 9. század második felétől pedig a rohamosan terjedő kinematográfia kihívása terhelte a „jókedvű mindennapokat". A negyedik - képzeletbeli - fejezetbe sorolhatjuk a játék és a játszás csaknem kizárólag a gyermekvilággal egyenlősített szemléletkörébe tartozó írásokat. Kárpáthy Magdolna pécsi pszichológus a valóban kifejező és tartalmi szempontból is találóan jellemzett/l játékról ad-hoc szemlélettel cím alatt nyújt igen érdekes, de szellemi kacskaringóktól s nehezen követhető bakugrásoktól sem mentes eszmefuttatást (47-60. p.). Az igazi probléma az, hogy a játékkal kapcsolatos szakmai és mindennapi közhelyszótár olyan nagy mértékű zuhataga alá kerülünk az olvasás első percei után - például „Az őskorban már játszottak növényi, állati természetű dolgokkal. Az osztálytársadalmak korában nagyon fejlett kultúrájuk volt a keleti társadalmaknak..." -, hogy alig várjuk, hogy túljussunk a „szaktudományos" oldalakon. Kultúrtörténeti, etikai, egyház- és pedagógiatörténeti frázisok, meghaladott tézisek követik egymást Fröbelen át a ma divatos Waldorfig, s „természetesen" Kari Groos és Sigmund Freud is kap egy-egy említést. A dolgozat további része a szerző játékterápiás elveiről és gyakorlati eljárásairól szól igen részletesen, a hozzájuk rendelt eszközök s tárgyak (egyébiránt alapvetően játékszerek) sajátos felhasználásáról. Az írás utolsó kis fejezetében pedig irigylésre méltóan tömör és sommás áttekintését kapjuk a magyar népi játékok, játékszerek és játszási módok pedagógiai aspektusának. Szerzőnk számára okulásul szolgált volna, ha Kiss Áron alapművét, de legalábbis Lázár Katalin korszerű és minden szempontból jól használható (népi) közösségi játéktipológiáját s az ahhoz rendelt oktató játékcsaládjait tanulmányozta volna. Bár meglehet, hogy a terápia kis alanyai vagy szüleik azóta beszerezték e fontos és élvezetes, valóban játékos és gátlásoldó, örömszerző kiadványokat... Mindehhez képest igazi felüdülés Sáry István (Győr) áttekintése -A Qyőr város óvodái a 19. században - a nagyhírű város 1841. évi, első óvodaalapításától az 1891 -es úgynevezett óvodai törvényig (133-156. p.). A felekezeti és állami kisdedóvók működtetésének mindennapjai és a harc az életben maradásért, a felszerelések bővítése, (lejcserélése gyermekszabásúra, az óvodapedagógiai irányzatok heves helyi küzdelme az 18601880-as évek között, a korábban csaknem kizárólag férfiakat foglalkoztató kisdedóvók elnőiesedése mint bemutatandó témák követik egymást. A gyermekfolklór kutatói ma már csak következtethetnek arra az ismeretbázisra, amely az iskolai, illetve az Eötvös-