Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Szuhay Péter: Földművelés-gyűjtemény
Földművelés-jiyűitemém 57 1911 és 1920 között a későbbi gyűjtemény mindössze 144 darab tárggyal gyarapodott. 1915-ig a múzeum tisztviselőinek: Sztripszky Hiadornak, Beluleszkó Sándornak és Schmidt Tiboltnak elsősorban az ország északkeleti és keleti peremterületéről származó gyűjtései érdemelnek említést. 1915-ben a borászati kiállításra készülődve Semayer Vilibáld, a Néprajzi Osztály akkori igazgatója és Ács Lipót 88 darab, a kiállítással kapcsolatos tárgyat és hozzá kapcsolódó fotóanyagot gyűjtöttek.12 A gyűjtés kiterjedt Kecskemétre, Szekszárdra, Gyöngyösre, Színérváraljára, Bihardiószegre, de jártak a tokaj-hegyaljai, a ruszti, a villányi, a tordai és a verseci történelmi borvidékeken is. A gyűjtés tematikájában is széles körű volt: a szőlőmetsző késektől a nagyméretű présekig szinte minden tárgyféleségre kiterjedt, melyek azonban még a kisipar vagy a háziipar keretein belül készültek. Az anyag tehát az „archaikus és régi” szűrőjén keresztül felfogta és ilyenformán nem dokumentálta a gyáripar termékeit, ennek következtében öntöttvas lábú kosaras prést vagy rézpermetezőt már nem találunk e gyűjteményben. 1916 és 1921 között mindössze 3 darab tárggyal gyarapodott a gyűjtemény: az 1920-ban a Magyar Fémelosztó Rt.-től vásárolt 1 darab ásóval és 2 darab kapával. 1921 és 1930 között mindössze 46 darab a gyűjtemény gyarapodása. Igaz, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztálya ebben az évtizedben, pontosabban 1924-ben került új helyére, a Könyves Kálmán körútra, és ugyancsak ebben az időszakban készült el a múzeum új épületében az új állandó kiállítás. A kiállítás rendezői tizenhárom teremben és négy közlekedőtérben rendszerezték az anyagot (Bátky 1929). Míg az öltözet és női kézimunka témák négy külön teremben, Magyarország nagytájai (Erdély, Alföld, Dunántúl, Felföld) szerint jelentek meg, addig a földművelés - igaz, hogy az átlagosnál valamivel nagyobb, de mégiscsak - egy teremben kapott helyet, a szőlőművelés bemutatása pedig a folyosóra szorult ki. „Hazánk ma is kifejezetten gazdálkodó ország. Mint egyéb tekintetben, úgy ebben is átmenet Nyugat és Kelet között, vagyis a százféle munka és szerszám között még fölös számmal vannak olyanok, melyek Nyugaton már rég letűntek, tőlünk keletre és délre azonban még virágjukban vannak. Ez teszi becsessé ezeket a házilag készített, ma már régiségszámba menő egyszerű szerszámokat, melyek a történelem által számon nem tartott munkájukkal, egy verejtékben dolgozó nép számára a mindennapi kenyeret megszerezni segítettek.” (Bátky 1929. 36.) E sorok olvashatók Bátky Zsigmond Kalauzában a földművelés terem bevezető részében. A kiállított anyag segít bennünket az e korszakban a földművelés rendszeréről megfogalmazott gondolatok rekonstrukciójában. A teremben táblákra és a földre kerültek a tárgyak. Az első és a második táblára „ódon szabású kapák és faásók” kerültek, felhasználva a „krassói oláhoktól” és a kalotaszegi magyaroktól való tárgyakat mint olyanokat, melyek „régebben egész Európában el voltak terjedve”. A harmadik táblán aratósarlók voltak láthatók Erdélyből, „vaskorszaki formák”, melyek a „Dunántúlról és az Alföldről már kivesztek”. A földön egy faeke (váltó) Kalotaszegről és egy az Alföldről (kerülő) kapott helyet. A negyedik és ötödik táblán egy- és kétmankójú kaszák és tokmányok szerepelnek az Alföldről. A hatodik táblán kévekötőket helyeztek el. Fényképen a nyomtatást mint az „inkább csak Déleurópában és Előázsiában szokásos” eljárást mutatják, „Közép- és Északeurópában csépelnek”. A hetedik táblán kaszakőtartók és kaszatisztítók,13 a nyolcadik táblán pedig „primitív szárvágók és gazirtók (acatolók)” kaptak 12 Leltári számaik 113418 és 114086 között elszórtan találhatók. 13 „Az északi és déli szlávok között vannak ilyen formájú és díszítésű fatokmányok. Nálunk szaruból csinálják.” (Bátky 1929).
