Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Szuhay Péter: Földművelés-gyűjtemény
58 Szuhav Péter helyet. A földön egy tövisborona és egy fafogas állt (Bátky 1929. 37). A többi tábla és állvány tárgyaiból Bátky még megemlíti a gabonaszóró lapátokat, csépeket,14 „hímes gereblyé- ket” Erdélyből, favillákat „különböző helyekről, a legegyszerűbbek Erdélyből” valók (Bátky 1929. 38). A továbbiakban megtudjuk, hogy kiállították egy alföldi szárazmalom, egy „oláh” tökmagzúzó vízimalom, egy palóc bölcsősátor, egy vízimalom, egy dunai gabonáshajó, egy dereglye és egy komp modelljét, valamint egy színes lakodalmi jármot Kalotaszegről és aratókoszorúkat. A szőlőművelés szerszámait a keresztfolyosón helyezték el. Bátky említést tesz a hatalmas szőlőprésekről, a faragott hordófenekekről, a sarló alakú szőlőmetsző késekről (melyet „különös alakjuk után babukák”-nak neveztek a sarlóból kiugró fok után). A szőlő- művelés kapcsán Bátky megjegyzi, hogy a „szöllőkultúrát nálunk alkalmasint a rómaiak honosították meg, s ez úgy látjuk azóta megszakítás nélkül él Pannóniában (Dunántúlon)”, miközben bor szavunk honfoglalás előtti török eredetű. A földművelés bemutatása általában mint egy egységes termelési rendszer szerepel. E termelési rendszer archaikus jellegét domborították ki a rendezők, és Erdély - mint az archaikusságot leginkább megőrző és a díszítő törekvéseket leginkább reprezentáló terület - uralja a bemutató egészét. A kiállításból kevéssé derülnek ki azok a később leírt, ám már korábban megfogalmazódó termelési rendszerek, melyek különbségének hangsúlyozása a későbbi kutatások gerincét adta. Megjegyzendő, hogy az állandó kiállításra a múzeum akkori munkatársai nem gyűjtöttek tárgyakat. A feldolgozást és a bemutatót a gyűjtemény addig bekerült tárgyaiból oldották meg. Ugyanez jellemző a következő korszakra, amikor az 1933 és 1937 között megjelent A magyarság néprajza is a már meglévő tárgyállományra támaszkodott. A második kötetben Györffy István írta a Földművelés fejezetet (GyöRFFY 1933a), nagyban támaszkodva korábbi tanulmányára (GyöRFFY 1928c). Az alig több mint 50 oldalas anyag nagyrészt Bátky Zsigmond {//««totójának illusztrációit használta. Az összefoglaló Györffy érdeklődésének megfelelően bizonyos aránytalanságokat tartalmaz. Az alfejezetek többsége leíró jellegű, de ugyanakkor nem nélkülözi az elméleti megfontolások és megközelítések megfogalmazását sem. Az alfejezetek egy része kifejezetten egy tudományos rendszerezési kísérletnek fogható fel: Hogyan kezeljük és osztályozzuk a népi gazdálkodás, közelebbről a földművelés termelési eljárásait és eszközanyagát? Györffy sorrendben a következő témákat tárgyalja: A magyar földművelés eredete, múltja; Gabonaféléink A földhasználat; A település és a mezőgazdálkodás viszonya; A tanyarendszer; A nyomásos gazdálkodás. E témák taglalására tíz oldalt fordít a szerző. A további alfejezetekben a későbbi földművelés-gyűjtemény egyes tárgycsoportjait találhatjuk, már gazdagabb kifejtésben, mint az Bátky Kalauzában olvasható. Az alfejezetek így folytatódnak: A talaj előkészítése; Trágyázás; Ásás, kapálás; Az eke és a szántás; A vetés, boronálás, gyomirtás; Az aratás; A hordás; Csűr, osztag szérű; Cséplés és nyomtatás; A szórás; Kertgazdaság Gyümölcstermelés; Szőlőművelés. Míg A talaj előkészítése alfejezettől a Szórásig közel harminc oldalt fordított a szerző a téma tárgyalására, addig az utolsó három alfejezet együttesen kapott négy oldalt. Megjegyzendő, hogy a mai gyűjtemény integráns részét képező, a takarmánygazdálkodással kapcsolatos eljárásokat és tárgyakat Györffy az Állattartás fejezetben Takarmány és A jászlas istállón tartás alfejezetekben tárgyalja. így többek között itt szerepelnek a favillák, szénavágók, szénakötélsodrók, szecska- és répavágók, trágyavillák. 14 „A »hadarós« csép római eredetű, s nagyjából Középeurópában terjedt el. A hadaródan dorongcsép csak Északon él.” (BAtky 1929. 38.)
