H. Kerecsényi Edit: Néprajzi Közlemények 13. évolyam, 3-4. szám - A népi méhészkedés története, formái és gyakorlata Nagykanizsa környékén (Budapest, 1969)

igen szűkek, vagy igen bővek, vagy igen hosszúak, vagy igen rövidek, a mint a fából kerül, közzülök sok lyukas, sok púpos, többnyire pedig mind hasadozott, a mellyen nagyon kapnak a pillék. Abból is sok rosz következik, hogy ezeknek közép tájjon szokott lenni a ki járó lyukjok, vagy szájjuk." b/ Méhkasok A történeti adatok tanúsága szerint azonban Nagykanizsa környékén nem a köpü

, ill. odu volt a legelterjedtebb, legkedveltebb méhlakás az utóbbi évszázadokban, hanem a kas

. Ez tűnik ki már a XVI» századi Nádasdy-féle összeirásokból, de a későbbi tizedlajstromokból, contractusokból, úrbéri peres iratokból is. A méhlakások elnevezésére az emiitett irott források kizárólag a kass , kas , méhkas , mihekas szavakat használják,

26 a méheket pedig általában méh , méhe , mi27 ' —— he névvel nevezik. A kas anyagára azonban, sajnos csak a XVIII. század végétől tudunk következtetni, - főleg a korabeli méhészeti irodalomból. "A Magyar országi méh-tartás rövid tudománnyá" c. könyvben pl. azt olvashatjuk, hogy legalkalmasabb méhlakás a gyékényből, szalmából, rekettyéből,vesaszőből vagy iszalagból kötött kas.

28 Vécsy József pedig azt irja, hogy a kasokat vagy iszalagból vagy gyenge vesszőből vagy szalmából szokták kötni.

29 A szalmakas nyugati hatásra a XVIII. sz. közepétől a hatalmas mértékben emelkedő gabonatermelés következtében terjedhetett el csaknem országszerte parasztnál és urnái egyaránt, főleg azokon a területeken, ahol a gabonát kézicséppel csépelték. Idős adatközlőim Szentliszlón, Bucsután, Berzencén, Pölöskefőn, Tornyiszentmiklóson általánosan vallják, hogy a mult század végi méhesekben nagyjából még egyenlő arányban tartották a vessző- és szalmakasokat, de az utóbbit sokkal jobban kedvelték, mert melegebb volt, mint az előbbit. El-