Körmöczi Katalin szerk.: A Magyar Nemzeti Múzeum történeti kiállításának vezetője 3 - A török háborúk végétől a Milleniumig - A XVIII-XIX. század története (Budapest, 2001)

15. TEREM Oktatás, tudomány és kultúra a XIX. század végén (Körmöczi Katalin - Aczél Eszter - T. Németh Annamária - Haider Edit)

talos művészetét, hanem történelemszemléletét is jelenti. A jutalomdíj, a pályadíj volt az az eszköz, amellyel a társadalom vezető rétegei, műpártolók, egyesületek és a kulturális kormányzat a művészi alkotások megszületését ösztönözhették. A díjak elnyerése mellett a művészek a közönség hódolatára is számíthattak, mivel a költőket, írókat, zenészeket, színészeket művészi jubileumaikon ezüstből vagy aranyból készült koszorúkkal köszöntötték. A Liszt Ferencet, Jókai Mórt, Laborfalvy Rózát, Pulszky Ferencet dicsőítő koszorúk a történelemteremtő ereklyekultusz ékes bizonyítékaként még a múlt század végén, végrendeletileg vagy közvetlen ajándékozással kerültek a Magyar Nemzeti Múzeumba. Az ereklyekiállításoknak és az úgynevezett történeti festészetnek a bemutatásában kiemelt szerepe volt a Nemzeti Múzeumnak. A régmúlt korok kiemelkedő személyiségei, eseményei mellett a jeles kortársak anyagát is bemutatták; Liszt Ferenc emléktárgyait már 1874-ben, Deák Ferenc utolsó lakószobájának berendezését pedig 1880ban. A kiállított babérkoszorúk Liszt Ferenc (1811-1886) zeneszerző zongoraművész, Frankenburg Adolf (1811-1884) és Jókai Mór (1825-1904) írók, Jókainé Laborfalvy Róza (1817-1886), Komlóssy Ida (1822-1893), Szigligeti Ede (18141878) színészek, báró Podmaniczky Frigyes (1824-1907) az Operaház intendánsa és Pulszky Ferenc (1814-1897) történész érdemeinek elismerését fejezik ki. MŰVÉSZI KÉZMŰVESSÉG ÉS GYÁRIPAR Az iparművészet emlékeit témánként, a szoros időrendből kiszakítva, a XIX. századot átfogva mutatjuk be. Az ötvösség az a műfaj, amelyen nyomon követhetjük azt a kettősséget, amely a században a használati tárgyak stílusazonossága és a művészi alkotások ideológiai tartalma között van. Nincs még egy olyan ötvös, akinek munkássága jobban tükrözné korának ellentmondásosságát, mint Szentpétery Józsefé (1781-1862). Iparosként, bár a legrangosabb ötvösipar művelőjeként kezdte pályafutását, önmagát mégis a kor képzőművészeivel egyenrangúnak értékelte. Erre minden alapja megvolt Szentpétery Józsefnek, a nemzeti romantika ötvösének. Kubinyi Ágoston a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója a kor jelentős művészeit: Alexy Károlyt, Barabás Miklóst, Borsos Józsefet, Ferenczy Istvánt, Kovács Mihályt, Kozina Sándort, Libay Lajost, Markó Károlyt, Molnár Józsefet, Orlay Petrich Somát, Zichy Mihályt és Szentpétery „ezüstművészt" is felkérte önéletrajzuk megírására. A felkértek közül csak Barabás és Szentpétery „önéletírása" ismeretes. Szentpétery 1781-ben Rimaszombaton született. Kassán, Lőcsén tanulta az ötvösmesterséget, majd 1811-ben felvették a pesti ötvöscéhbe, de rossz anyagi körülményei miatt 1812-1818 között Losoncon élt. 1818-ban visszatért Pestre, és haláláig minden művével nemzete dicsőségét szolgálta. Változatos és sokfajta munkát készített: kannákat, serlegeket, háztartási felszereléseket, viseleti tartozékokat, sportdíjakat, kegyszereket a református és katolikus egyházak számára. Domborművein csodás csataképeket, emberi erőfeszítéseket és indulatokat kalapált ércbe. Az első három domborműn Nagy Sándor harci tetteit ábrázolta, XIV. Lajos udvari festőjének, Charles Le Brunnek az alkotásai alapján. 1850-ben készült el nagy műve, a Pórus király fogságba esése című dombormű ezüstből, amelyen 217 figurát domborított ki. Az 1850-es években az idős mester magyar történeti témákhoz fordult: „...akik engem meglátogattak, mindég csak arra kértek, hogy magyar történeti darabot esi-