Garam Éva szerk.: A Magyar Nemzeti Múzeum régészeti kiállításának vezetője - Kelet és Nyugat határán - A magyar föld népeinek története (Budapest, 2005)

2. TEREM - Az újkőkor és a rézkor (Kr. e. 6000-Kr. e. 2800) (Kalicz Nándor-Raczky Pál)

19. A herpályi 11. számú ház omladéka a kemencével, újkőkor, Kr. e. 4700-4400 pa nagy területein is. A leírt történeti folyamat vezetett Európában a Kr. e. 6. évezred közepére a vonaldíszes kerámiákkal jellemezhető nagy kultúrkör létrejöttéhez, és mindebben a Kárpát-medence az új gazdálkodástípust kisugárzó másodlagos centrummá vált az elsődleges közel-keleti után. Az említett időszak egyik legújabban feltárt települése az Alföldön Füzesabony-Gubakút, ahol egy sok házból álló falu régészeti maradványait sikerült napvilágra hozni (18. kép). A föld felszínére épített, téglalap alaprajzú, nagyméretű oszlopos házak egymással párhuzamosan, több sorban helyezkedtek el. A mindennapi élet és a szertartások e házakban és közvetlen közelükben, láthatólag családi egységek keretében zajlottak. Ugyanitt, tehát az élők közösségének közelében temették el halottaikat is. A vad természeti környezetet meghódítva, az erdőket és az aljnövényzetet égetéssel és kézi erővel kiirtva nyertek újabb és újabb életteret a településeknek és a termesztendő növényeknek. A kitermelt fa ugyanakkor nélkülözhetetlen volt az épületek nyersanyagához és a mindennapi élet egyéb szükségleteihez. Az első falvak szűkebb környezetében valósult meg a növénytermesztés, és itt elsősorban a vízjárta területek peremvidékének termékeny talaját használták. Az egykori kezdeti földműveléshez, azaz a humuszréteg egyszerű, sekély fellazításához agancs- vagy kőeszközöket használtak. Az érett gabonakalászokat sarlóval aratták le, amely csont- vagy agancsfoglalatba rögzített kőpengékből készült. Néhány ilyen sarlófoglalat és számos kőpenge került napvilágra az újabb ásatások során Méhtelekről, Füzesabonyból, Zengővárkonyból, Aszódról és Polgárról. A kalászokat kézi erővel csépelték és tisztították meg. A hosszas munka után kapott gabonamagvak tárolása nagy agyagedényekben, szekrényszerű ládákban vagy agyaggal tapasztott kosarakban történt. Főként az Alföld déli részén a fejlett újkőkor népessége a Kr. e. 5. évezred első felében (amelyet fő elterjedése alapján Tisza-kultúrának határoz meg a régészeti kutatás), az élelemtároló agyagládákat gazdag karcolt és festett díszítéssel látta el, és ezek a házak berendezéseinek rendszeres részét képezték (Hódmezővásárhely-Kökénydomb, Hódmezővásárhely-Gorzsa, Ocsöd-Kováshalom). Valószínűleg az elraktározott gabona feletti gondoskodás igénye miatt formálták meg azokat az emberi arcokat is, amelyeket gyakran az élelemtároló nagy edények peremén mintáztak meg, s amelyek akkor valamiféle „szent" jelentéstartalmat hordoztak. A megtermelt gabona mennyiségére következtethetünk a teljes berendezéssel napvilágra került újkőkori házak edényeinek tárolókapacitásából (pl. Kökénydomb). Az idők folyamán egyre sikeresebbé váló agrártermelés nyomai többek között Berettyóújfalu-Herpály hirtelen leégett épületeinek vastag, égett rétegeket alkotó gabonamaradványaiban került napvilágra. A gabonamagvak rendszeres feldolgozása, élelemként való előkészítése az őrléssel kezdődött. Ennek eszközei a cipó alakú nagy alsó J/7oA;övck, illetve a felső kisebb marokkövek voltak. Ezeket az élelmezés szempontjából alapvető „eszközöket" nem csak az újkőkor folyamán, de csaknem az őskor teljes tartama