Gosztonyi Ferenc szerk.: Munkácsy a nagyvilágban (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2005/1)
I. TANULMÁNYOK - MUNKÁCSY A NAGYVILÁGBAN - BOROS Judit: Egy magyar festő Párizsban. Munkácsy Mihály pályája 1870 és 1896 között
Miután Goupil nem vette át, Munkácsy, aki közben Knoedlernél is érdeklődött, 51 1877 őszén Charles Sedelmeyernek adta el a képet. CHARLES SEDELMEYER (1837-1925) A bécsi származású Kari vagy Charles Sedelmeyer 52 Georg Plach cégénél kezdte műkereskedői pályafutását. 1860-ban önállósította magát, majd 1866-ban áttette székhelyét Párizsba. Az I870-es évek elején, amikor a barbizom képek kezdtek jól menni a műkereskedelemben, Sedelmeyer a közép-európai plein air festők, elsősorban August Pettenkofen, majd Eugen Jettel és feltehetően Paál László 52 képeit kezdte forgalmazni. Munkácsyról kiadott könyvében azt írta, hogy 1877 őszén, Paál közvetítésével jutott el Munkácsyhoz, és első pillantásra annyira megtetszett neki a Milton, hogy azonnal meg akarta vásárolni. 54 Legnagyobb sajnálatára azonban Munkácsy közölte, hogy a Miltont Goupilnak festette. Néhány nap múlva egy véletlen találkozás alkalmával, amikor mindketten a pár napja kórházba került Paált látogatták meg, Munkácsy jelezte, hogy holnap szállítja le a képet. Másnap azonban a festő megjelent nála a hírrel, hogy Goupilnak mégse kell a Milton. 55 Sedelmeyer azonnal megadta a kért 30 000 frankot, majd saját palotájának szalonjában (galériája akkor még nem volt) bemutatta, és nagy reklámot csinált neki. Ezt követően állította ki Munkácsy (vagy Sedelmeyer) a Miltont az 1878-as párizsi világkiállítás osztrák—magyar pavilonjában, és nyerte el vele a kiállítás egyik aranyérmét (médaille d'honneur). A L'Œuvre (1886) című művészregényéhez írt jegyzeteiben Zola „le dernier chic'' megjegyzéssel említette Sedelmeyert, 56 aki nem utolsó sorban a Munkácsy-képek amerikai forgalmazásának köszönhetően a 80-as második felére Durand-Ruel és Georges Petit mellett az egyik legnagyobb párizsi műkereskedőnek számított. Nála mutatták be például az I889-es aukció előtt a híres Secrétangyűjteményt, benne Millet AngelusávA (amely a 19. század legmagasabb leütési árát érte el). 57 Sedelmeyernek határozott elképzelése volt a jó művészetről, nem szerette sem az impresszionistákat, sem a juste milieu festőit. Ügy látta, hogy a 19. század legértékesebb hagyománya a realizmus. Munkácsy-monográfiájának bevezetőjében felsorolta az általa legtöbbre értékelt festőket; Munkácsy mellett Israels, Millet, Delacroix és Courbet nevét említette első helyen. Meglepő, hogy Manet 60-as évekbeli képeit is értékelte (43. kép)f* a német Knaust és Vautiert, a „verista" Waldmüllert és a plein air festő Pettenkofent. Menzelt kiváló rajzolónak tartotta, Leibi esetében hiányolta a magasabb festői célok követését, Uhdet és Liebermannt pedig csak mint Munkácsy-tanítványokat tartotta említésre méltónak. Különösen szerette Rembrandtot, 1897—1906 között ő adta ki Wilhelm von Bode nyolckötetes Rembrandt-monográfiáját. 59 Václav Brozikot 60 viszont, annak ellenére, hogy 1879-ben hozzáadta Hermine leányát, másodrendű tehetségnek tartotta. 61 hand over the painting to Goupil. However, next day Munkácsy showed up in Sedelmeyer's home with the news that Goupil did not want Milton after all. 55 Sedelmeyer immediately agreed to pay the required sum of 30,000 francs, then put it on display in the salon of his own palace (he did not yet have a gallery then), giving huge publicity to it. Later, Munkácsy (or Sedelmeyer) sent Milton to the International Exposition of 1878, where it was shown in the Austro—Hungarian pavilion, eventually winning Munkácsy one of the Exposition's gold medals (médaille d'honneur). In his notes to L'Œuvre, Zola's novel about the art world, the author used the expression "le dernier chic" in connection with Sedelmeyer, 5 '' who by the second half of the 1880s had become, beside Durand-Ruel and Georges Petit, one of the most successful art dealers in Paris — largely in consequence to his managing the sale of Munkácsy's paintings in America. It was in his gallery that the famous Secrétan collection was shown before being auctioned off in 1889 (with Millet's Angelus, the artwork with the highest auction price of the I9"' 1 century, included among the exhibits). 57 Sedelmeyer had a definite idea about good art; he was fond of neither the Impressionists nor the juste milieu painters. In his view, realism was the century's most valuable artistic tradition. In the Introduction of his Munkácsy monograph, he listed the names of the painters he rated the highest. Beside Munkácsy, the painters at the top of his list were Israels, Millet, Delacroix and Courbet. Somewhat surprisingly, he held Manet's works after the 1860s in a high esteem (III. 43), s& along with the compositions of the German Knaus and Vautier, the "verist" Waldmüller and the Plein-air painter Pettenkofen. He thought of Menzel as an excellent draughtsman, while missing the presence of higher artistic ideals from Leibis art, and mentioning Uhde and Liebermann only as Munkácsy's students. Being especially fond of Rembrandt's art, he published Wilhelm von Bodes eight-volume Rembrandt monograph between 1897 and 1 906. 59 However, he regarded Vaclav Brozik 6 " a second-rate artist, despite the fact that he married his daughter to the Czech painter m I879. 61 As an art dealer, he was a forward-thinking, long-term investor, who wanted to market the entire oeuvre of a few painters he handpicked with great care.'' 2 He lived the life of the haute bourgeoisie, investing much time and energy in building up his social connections. He knew fully well that the important decisions about prizes and awards were settled in the salons, rather than in the various juries or the ministries. On 3 November, 1878, Munkácsy signed a contract with Sedelmeyer, giving the latter exclusive rights to the sale of his paintings for ten years. 63 According to the contract, the painter was allowed to sell his paintings only through Sedelmeyer's mediation. The contract stipulated that if Munkácsy took orders from a third party, he was obliged to hand half of the price (or in case of a portrait, one quarter) over to Sedelmeyer. They agreed on both the possible price brackets and the themes of the paintings to
