Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - XIV. Az emlékezés helyei: emlékműkultusz - Szűcs GYÖRGY: Ars memoriae, ars obliviendi. Emlékművek térben és időben

SZŰCS GYÖRGY ARS MEMORIAE, ARS OBLIVIENDI EMLÉKMŰVEK TÉRBEN ÉS IDŐBEN Az utóbbi másfél évtizedben megélénkült az érdeklődés az emlékezés és felejtés pszichológiai, kultúrtörténeti és művészettörténeti vonatkozásai iránt.

1 Ahogyan a jelen pillanatai számolatlanul hullanak a múlt végtelenjébe, úgy a múlt apró vagy jelentős mozzanatai, sokszor a véletlen rostáján átszűrve épülnek be a gondolkodó, cselekvő ember viselkedésébe. A figyelem az alaktalanul gomolygó, a hétköznapi élet elevenségét megőrző, néha az emlékiratok, interjúk szerkesztett rendjébe kényszerített személyes emlékekről, a közelmúltra vonatkozó kommunikatív emlékezetről mindinkább az általánosabb érvényű, többnyire a tárgyiasult formákhoz ragaszkodó, a történelmet a mítoszok szimbolikus világává alakító kulturális emlékezet kutatása felé fordult.

2 A kulturális emlékezet nemzedékeket összefűző és a kortársak közötti kohéziót növelő jellege elsősorban a közösségi rítusok kitüntetett helyszínein, a múltat a jelenhez kapcsoló ünnepi viselkedésmódokban nyilvánul meg.

3 Miként Borges hőse, Ireneo Funes, „az emlékező", aki balesete után mindenre emlékezett, amit valaha látott, s akinél egy nap felidézése pontosan egy teljes napig tartott,

4 a múlttal, a történelemmel foglalkozók romantikus álma, hogy valamikor a lepergett idő teljes egészében feltárható lesz.

5 Valóban, az ésszerű tudományos belátás ellenére időnként kísért az a 19. században még természetes érzés, hogy az eseményekről, kiemelkedő személyiségekről vagy az ezekhez kötődő épületekről, tárgyakról valahol lappang a mindent megmagyarázó forrás, s megtalálása, feltárása csupán szorgalom, kitartás és szerencse kérdése. A történelem eszerint tehát nem lenne más, mint az emlékezés és felejtés folyamata mögött meghúzódó, rejtőzködő anyag, amelyből megismerhető a végső igazság. A valóságban azonban a múlttal „hivatalból" foglalkozó szakember, a történész csupán a fennmaradt tények és töredékek ismeretében állítja össze a múlt elemeinek legvalószínűbb kombinációját, míg a történelmet saját affirmativ és agitatív céljaira felhasználó ideológus a kedvezőnek hirdetett jelen állapotideológiájának vagy az elérendő, kívánt jövő programideológiájának

6 megfelelően jóval szabadabb, nem feltétlenül tudományos igényű múlt-olvasatokat konstruálhat. A szubjektív elemeket is tartalmazó, kvázi-tudományos, politikai-ideológiai konstrukció a hatalmi elit szükségleteinek megfelelően szilárdul meg. Az emlékművek mint hordozó szimbólumok egyfelől a szabályozott emlékezet támaszai lehetnek, az emlékeztetés olyan célzott alkotásai, amelyekben egy-egy személy (Mátyás király, Mária Terézia, Görgey Artúr), esemény (forradalom, világháború), eszme (nemzeti áldozatkészség) ölt tárgyiasult formát, gyakran azonban a történelem nagyobb szeletét, hosszabb láncolatát jelenítik meg (Millenniumi emlékmű). Másfelől az emlékmű puszta léte a hatalom toleranciájának függvénye, egyszersmind magabiztosságának mércéje, hiszen éppen a szobroknál zajló ceremóniák nyilvánossága mutatja, hogy mennyire tiltja vagy viseli el a társadalmi kezdeményezések eredményeképpen létrejövő alkotások által hordozott alternatív - nemzeti, politikai - értékrend megnyilvánulását. Az aradi vértanúk szobrának avatásakor például (Zala György, 1890) a hivatalos Magyarország nem képviseltette magát, Kossuth Lajos mauzóleumának építése (Gerster Kálmán-Stróbl Alajos, 1902-1909) pedig a főváros közreműködésével folyt le. 1. Zala György (1858-1937): Az aradi vértanúk szobra, 1890. Képeslap az 1910-es évekből 2. Bellony László (1871-1913): A tizenhárom aradi vértanú, 1900 Hatvan, Hatvány Lajos Múzeum A (művészet)történész vizsgálati elveiből következően a művet elsősorban létrejöttének pillanatához kapcsolja, az elkészülés idejének horizontális környezetébe illeszti, s a jelenkor felé terjedő időben tárja fel a koronként rárakódott értelmezéseket. Az emlékmű funkciója szerint azonban nem megszületésének idejét, hanem az