Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - XII. Allegorikus történelemképek a 19. században

ALLEGORIKUS TÖRTÉNELEMKÉPEK A 19. SZÁZADBAN A művészeti írók a 19. század elején egyetértettek abban, hogy az allegória műfaja saját korukra érvényét veszítette. A történeti ábrázolások között azonban gyakran szembesülhetünk allegóriákkal is. Ebben az időben a történelmet a maga fejlődésében is ábrázolni kívánták; a kor történelemszemléletének ugyanis a leginkább hangsúlyozott mozzanata ez. A jelen világát egy folyamatos haladás termékének, „modern" kornak fogták fel, a história egyes állomásait pedig a mához vezető út egyes stádiumainak. Az allegóriák tárgya a magasztosán felfogott, pozitív tartalmú, a jelennel összeköttetésben ábrázolt história. A 19. század második felének történeti allegóriái ebben, a haladás mozzanatának ábrázolásában különböznek a korábbi korszakok allegóriáitól. Míg ez utóbbiak tárgya legtöbbször valamely személy vagy vallási, politikai eszme képi megjelenítése volt, az előbbinek maga a történelmi folyamat. Ez a 19. századi műveken megjelenített „történelem", noha jeleneteiben kaleidoszkópszerűen változó, lényegét tekintve mégis csupán egyetlen dinamikus folyamat: a jelen magyarázata. Ilyenformán e sorozatokon megjelenő, különböző történeti időben élt személyek és hősök is gyakran szimbolikus értelmet hordoznak: egy egész korszak vagy akár egyes erények reprezentánsai lehetnek. Az erényfigurák, géniuszok, a tudomány-, és művészetallegóriák mind-mind a históriának az események egyszeriségén túli feltételezett morális értelmére is utalnak. Az erényalakok, valamint a történelmi események képsora együttesen alkot egyetlen allegóriát, amelyet a kor lexikai műveinek műfaji besorolása „történeti allegóriának" nevez. A Nemzeti Múzeum díszlépcsőházának vagy a Tudományos Akadémia dísztermének a múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiben készült freskóképei ugyan különböző korszakok eseményeit és hőseit sorakoztatják egymás mellé, a képek együttese allegorikus értelmű. Ami a múzeumi programot illeti, a történeti eseményeknél jóval nagyobb hangsúlyt és felületet kaptak itt az általános emberi, valamint nemzeti erények szimbolikus ábrázolásai. A történelmi allegóriák megrendelői, a középületek és az emlékművek programjainak alkotói koruk közönségét a felvilágosodás állam-ethoszának megfelelően tanítani, nevelni, oktatni kívánták. Ez nem csupán a történelem enciklopédikus ismereteinek közreadására, hanem a jelen történelmi előzményeinek és legitimitásának ideologikus közvetítésére is vonatkozott. A középületek freskódíszéül szolgáló történelmi képek éppúgy a jelennel álltak kapcsolatban, mint az iskolai szemléltető oktatás céljára kiadott történeti tablók, amelyek szintén nem egyes képeikkel, hanem sorozatként nyertek allegorikus értelmet. A történelmi haladásba vetett bizalom a 19. század utolsó harmadára megrendült. A történelem-allegóriák között ekkor tűnnek fel a história negatív és tragikus értelmezésének képei, melyek arról vallanak, hogy a történelem nem az emberiség vagy az egyes nemzetek fejlődésének, folyamatos haladásának terepe, hanem a népek szenvedésének szörnyű színtere. Példa erre Zichy Mihálynak az európai helyzetet egyetlen jelenetbe sűrítő képe, a Démon fegyverei (1878), ez a saját korában botrányosnak minősített történelmi allegória. A haladásgondolat megrendülésével párhuzamosan a század utolsó negyedétől kezdve egyre növekvő érdektelenség nyilvánult meg a históriai képek iránt. A történelem jelentőségének és értelmének ezt az elhalványulását a festők egy része a jelenetek mind valószerűbb szcenírozásával igyekezett pótolni. A realizmus és történeti festészet igényeinek összehangolása legtöbbször művészileg vitatható eredményeket hozott, példa lehet erre Munkácsy Mihály Honfoglalás című, a Parlament épülete számára megfestett pannója. A történeti allegória néhány formailag újszerű, ám tartalmában régies példájával még a 20. században is találkozhatunk. Ide kell sorolnunk az államideológiákkal kapcsolatos műveket. Kiállításunkon e körből csupán Batthyány Gyula Ezer év című történeti allegóriáját mutatjuk be. Azokat a műveket, amelyeket a totális államok históriai legitimitás iránti igényei hoztak létre, legtöbbször nem is sorolhatjuk a művészet körébe. Az allegorikus történelemképek a 20. században legtöbbször anakronisztikusán hatnak, hiszen a modern művészet megszületésének pillanatától kezdve, mondhatni eredendően historizmusellenes volt.