Balassa Iván: Földművelés a Hegyközben (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 1. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1964.)
A gabonatermelés - A szemnyerés
akkor a fejkendő fölött kimorzsolták, fujkálással kitisztították. Máskor hazavitték és a küszöbön rövid bottal vagy mosósúlyokkal verték ki azt a kis mennyiséget, amit összegyűjtögettek. De ezeknek az eljárásmódoknak gazdasági jelentősége nem volt. A hegyközi falvakban a múltban mindig csak csépeltek, ezt bizonyítják az okleveles adatok is. 237 A nyomtatásnak semmi emlékét nem találtam ezen a területen. A cséplés színhelye a XVII. században 238 éppen úgy a csűr volt, mint a későbbi időben. A csűr középső részén elhelyezkedő szűrőt állandóan gondozták ós ha nagyon kikopott már, akkor feltöltötték, mielőtt a cséplés hosszú ideig tartó munkája megkezdődött volna. 239 A csűr szérűjét a cséplés előtt rendbe kellett hozni. Az asszonyok sok marhaganéval sarat kevertek és ezzel az. egyenesre döngölt szérűt egy seprű segítségével bekenték, majd elsimították. így erről az egyenletes talajról a szemet jól össze lehetett seperni, semmi sem ment belőle kárba, nem került közé sem por, sem piszok. A csűr földje nem táskásodott fel, azért ezt az eljárást még a gépi cséplés korában megtartották, mert így „zsírosabb lesz a szöm", ha az ilyen földről seprik össze (Fr.). A legtöbb faluban ragaszkodtak a csűrben való csépléshez, annyira, hogy ha valakinek nem volt, akkor megkérte a szomszédját, komáját vagy rokonát, hogy az ő csűrjében végezhesse el ezt a munkát (Kh., P., Ny.). Pusztafaluban a szabadban is csépeltek, illetve a csűrhöz kapcsolt, külön fedél alatt álló szűrőn. Ennek talaját agyagból, pévából és marhaganéból készült sárral vastagon bekenték, amit előzőleg két marhával alaposan összevágattak, egészen addig, amíg a jószág nehezen tudta lábát a megdagasztott agyagból kihúzgálni. A masszába sót is vegyítettek, hogy megszáradva ne törjön fel olyan könnyen. A jól megdagasztott keveréket szétterítették, majd bunkóval ledöngölték. Ezután már csak a híg marhaganéval való lesimítás következett, és néhány napi száradás után meg lehetett kezdeni a cséplést a szérűn. 2 ' 10 A csépet a legtöbb ember el tudta készíteni és ma is megtalálható az minden hegyközi háznál. A hadaró felényi, mint a csépnyél. Mind a kettőnek az egymáshoz kapcsolódó végét bőrrel vonják be, úgyhogy a bevágott nyélen a bőr foroghat. A két bőrből készült fej neve: káva (Fr., Ny.) vagy kápa (M., Kv.), ezeket hasított bőr köti össze, amit közszíjnak neveznek. A cséplés korszakában még favillák járták. Régebben használtak természetes fából készült villát is, ezek tűntek el a leghamarabb. A legtöbb munkát a cséplésnél az egy fából két- és háromágúra hasított formákkal végezték. Ez utóbbiak a csépelt szalma kirázására szolgáltak. 241 A cséplés két fő formáját ismerték, sőt az egyiket ismerik és végzik manapság is. Más az eljárás, amikor szemre és szalmára csépelnek, és más, amikor zsúpot készítenek. Az elsőnél, a sarlóval aratott, a mainál lényegesen nagyobb kévéket a seggükre felállítva szorosan egymás mellé két sorba rakták le a szérű földjére. Ha a hely engedte, egy kereszt búzát is állítottak így egymás mellé. Ezután anélkül, hogy a kévéket kioldották volna, végig csépelték
