Für Lajos szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1984-1985 (Budapest, 1985)
Knézy Judit: A somogyi parasztság gazdálkodásának és táji csoportjainak változásai (1850—1914)
A Dráva mentén élő horvát eredetű népesség két csoportja közül a Lakócsa, Tótújfalu, Potony, Szentborbás, Drávaszentmártonban lakók őrizték meg az 1950es évekig anyanyelvükkel együtt anyagi és szellemi kultúrájuknak számos, csak rájuk jellemző vonásait (pl. viselet, sajátos hímzés- és szövéskultúra, szobaberendezés, családi és jeles napi szokások, hiedelmek, sajátos nagycsaládi szervezetük). 70 A Babócsától Berzencéig tartó szakaszon — részben mert magyarok mellé települtek — már az 1920-as évekre elmagyarosodtak a horvátok. Anyagi és szellemi kultúrájuknak — magukkal hozott, vagy itt kialakított — horvát elemei csak töredékeiben éltek már e században. Korábban e csoporthoz tartozott Háromfa, Bódvica is. Külön szigetet képezett a katolikus, de szlovén népű Tarany. Lakói leginkább saját községükből nősültek, ha nem, akkor Bódvicáról és Háromfáról. Ez a terület — az egész Dráva-mente szegényebb katolikus falvaival — népes arató-, summás-, erdőmunkásrajokat bocsájtott ki a megye uradalmaiba. Itt nem volt divat a nagymértékű születéskorlátozás. Az amúgy is kisföldű családokban 71 nagyon elaprózódott a birtok. Az aránylag kevés földdel, de jó legelőkkel rendelkező lakosok fő jövedelme az állattartásból, kukoricatermelésből származott, de nagy szerepe volt a bérelt földeknek, idénymunkának (erdőirtás, telepítés, aratás, cséplés, kapálás). A Dráva-mente jó lehetőséget nyújtott volna a gyümölcstermelésnek, de ezzel alig vagy egyáltalán nem foglalkoztak. 72 A Zalával határos délnyugati, nyugati részeken részben szlovén, részben magyar, de többnyire nem túl módos evangélikus falvak sorakoznak. Ezek szintén sok idénymunkást, de gazdacselédeket is bocsájtottak ki Somogy más vidékeire (pl. Surd, Bükkösd, Pogány szentpéter). Sokszor csak az öregek maradtak otthon. Míg a fiatalabbja az uradalomban kaszával aratott és cséplőgéppel csépelt, addig otthon az öregek nem bírván már el a kaszát, sarlóval vágták le a gabonát és kézicséppel verték ki a szemet. Ez az erdős, dombos vidék lehetővé tette az asszonyoknak, hogy gombát, szedret, szamócát, gesztenyét hordjanak be a kanizsai piacra. Szőlő- és gyümölcstermelésük válsága a századfordulón tetőzött. Sajátos irtásfalu jellegüket még ekkor is őrizték, számos lehetőséget nyújtott számukra az erdő (szénégetés, favágás, facsemete ültetés, gyűjtögetés, méhészkedés, erdei legeltetés). Anyagi kultúrájuk számos archaikus eleme is utal erre (boronapincék, boronafalú pálinkaégetők, fatárgyak sokasága, kéregedények). 73 A dél-somogyi területen a késő-középkor óta szokásban volt, hogy egy-egy szőlőtermelésre alkalmas területen nemcsak a szomszédos, de jóval távolabbi falvaknak is volt szőlője, sőt önálló hegyközsége is. A szőlőbeli szomszédság is elősegítette a házasságkötéseket és más kapcsolatokat. A filoxera és peronoszpóra megjelenése után kezdték el fokozatosan az egyes községek távol fekvő szőlőik eladását és lehetőleg saját határukban termelték meg a bornak, pálinkának valót. 70 KNÉZY Judit, 1982. 411—415. 71 Szállási Sándor, Berzence monográfiája EA 4523, SZUHAY Péter, 1980. 179—210. 72 Szállási Sándor szerint (71. jegyzet) a berzenceiek semmi gondot nem fordítanak a gyümölcsfákra. A községben eper, dió és meggyfák vannak, almát, körtét, cseresznyét a környező falvak népe árul itt kocsin (pl. Alsók). 73 KERECSENYI Edit, 1970. 545—555.
