Hausner Gábor - Kincses Katalin Mária - Veszprémy László szerk.: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője. Acta Musei Militaris in Hungaria. 4. „Kard és koszorú”. Ezer év magyar uralmi és katonai jelképei. (Budapest, 2001)

VESZPRÉMY LÁSZLÓ: Előszó

amelyben szent királyunk talán 1068-ban aratott győzelmet egy fosztogató nomád csapaton, nyilván alaptalanul tulajdonítottak felforgató szerepet 1949 után, s meszelték le az óbudai postahivatalban. A huszadik század közepén nyilván mit sem tudtak arról, hogy a győzelem megörökítése a „Magyarország a kereszténység védőbástyája" eszme egyik korai képi (és írásos) megfogalmazásának tekinthető, s az óvatos pártfunkcionáriusoknak nyilván arról sem volt tudomásuk, hogy a rablócsapat történetesen keletről tört be az országba. Erős szakrális kötöttségei miatt a két világháború között, majd 1989 után felújított fegyvernemi szentek (György, Kristóf, László, Kapisztrán Szent János, Lorettói Szűz Mária) tisztelete sem igazán vált átütő erejűvé. Éppen mint jelképek nem keltek életre, hiszen az, amire utalnak, a társadalmi feledés áldozatává lett. A formai elemek készlete hamar kialakult, miként az R. Várkonyi Ágnes tanulmányban idézett Kosztolányi Dezső-vers katonai asszociációi erre frappánsan utalnak: zászló, koszorú, kard. Vagy miként a millenáris történelemben a „Nemzeti szellem diadala" című metszeten láthatjuk: országcímer, koronázási jelvények, nemzeti zászló, 1848 emlékei közül pedig ágyúk és csákó. Az államalapítástól a magyar történelmet a korona, illetve a koronázási jelvények keretbe fogják, még azokban a rövid időszakokban is, amikor a politika tudatosan távolságot tartott azoktól. Jelen kötet első blokkja éppen ezért a középkori magyar koronázási jelvényekkel és a koronázási szertartásban használt fegyverekkel foglalkozik. A középkori uralmi jelvények kutatását megújító Percy Ernst Schramm-féle iskola képviselője, Bak János tanulmányában általános megjegyzéseket tesz az uralmi jelvények kutatásával kapcsolatban, illetve az országalma létrejöttének történetét vázolja. Igaza van a szerzőnek, hogy az uralmi jelvények középkori ábrázolásai nem feltétlenül egyeztek meg a tényleges tárggyal. Közismert a magyar tudományos élet rácsodálkozása a Szent korona keresztjének ferdeségére, amikor az 1790-ben visszakerült az országba. A jelvény-együttesből ez leginkább a korona esetében érvényesülhetett, hiszen az maga a királyi hatalmat szimbolizálta (miként Goethe sokak által idézve szépen megfogalmazta: „Symbol ...ist die Sache, ohne die Sache zu sein..." Werke, 49,1,142), s valósághű ábrázolásával a XV. század vége előtt nem is számolhatunk. Ez a nemzetközi gyakorlattal összhangban van, hiszen a német-római császári koronát is elsőként csak 1510-ben örökítik meg, s Lengyelországban is ekkor fedezik fel a zárt korona államszuverenitást biztosító jogi szerepét, s eredetét azonnal vissza is vetítik Vitéz Boleszló uralmára. A folyamat mindazonáltal figyelemre méltó: Magyarországon a Szent Istváni örökséghez a hatalom legitimálása céljából először I. András uralkodása alatt nyúlnak vissza, majd a Szent István-mítosz a XI. század végére teljesedik ki: szentté avatással s Székesfehérvár szakrális jellegének végleges elismerésével. Azt, hogy ekkor a korona vagy felső része készen volt-e, máig találgatják a kutatók. Tóth Endre előadásából azonban (ami jelen kötetben nem jelenik meg) kiderült, hogy a magyar királyi jogarnak ekkor már feltehetően a kincstárban kellett lennie, hiszen első királyunk rokonától, II. Henrik császártól nagy valószínűséggel kaphatott ilyet. A magyar királyi lándzsa kapcsán Marosi Ernő tanulmányában az irányított társadalmi feledés esetéről olvashatunk. A korona mellett a legtöbb vitát éppen a lándzsa támasztotta, hiszen míg a német kutatók a lándzsában a magyar szuverenitás hiányát látták, a magyarok még a tárgy meglétét is tagadták, míg elő nem került Nagyharsányban István egy pénzén az ábrázolása. Valóban nagy a valószínűsége, hogy István halála után a megromlott német-magyar viszony idején III. Ottó kegyes ajándéka sok fejtörést okozott, s miután hadizsákmányként kikerült az országból, évszázadokig mély hallga-