Budapest Régiségei 26. (1984)

VITA - Tóth Sándor: Mit jelképez a "jelkép"? : hozzászólás Szakál Ernő tanulmányához 331-333

TÓTH SÁNDOR MIT JELKÉPEZ A „JELKÉP"? (Hozzászólás Szakái Ernő tanulmányához) Szakái Ernő észrevételei cáfolhatatlanul bizonyítják, hogy a budavári szoborlelet nem független az egykorú kőfaragói tevékenység színhelyétől, amely ennélfogva csak az előkerülés körzetében képzelhető el. Tekintve, hogy a környéken olyan Ulászló-kori faragványok is találtattak (Szakái 98. kép), amelyeken beépítési nyomok nincsenek, valószínű, hogy a műhely itt volt még a XVI. század elején is. Azt, hogy a kőfaragók milyen épületekben működtek, és munkájuk színhelye hogyan változott az idők folyamán, nem lehet megállapítani, mivel a módszeres feltárások e területen a ledózerolt sziklafelszínnél, vagyis mélyen az egykorú terepszint alatt kezdődtek. Ugyanezen okból nem állapítható meg az sem, hogy a szoborleletet magába foglaló szabályos, körülfalazott gödörnek, amely kétségtelenül épülethez tartozott, mi volt a funkciója. Az épület mindenesetre akkor, amikor a szobrokat a gödörbe lökték, még fennállt: omladéka a faragványok fölött, nem pedig alattuk jelentkezett. Abból, hogy a falak a járófelületnél magasabban kezdődtek, Szakái Ernő indokolatlanul következtet utólagos mélyítésre: ott, ahol a teret részben sziklába vájják, ez az építési mód természetes. Nincs semmi különös abban sem, hogy a gödör üres volt, amikor elkezdték feltölteni: ha előzőleg tárolásra használták, a holmit bizonyára nem hagyták ott veszni. Nem kell tehát arra gondolni, hogy itt az előkészítés gondosabb lett volna, mint bármely bontásra ítélt ház pincéjében. A szobrok hiányos állapotából már csak azért sem lehet következtetéseket levonni, mert a gödör nyugati végén újkori alapfal vonult át, amelynek építői a leletet kétségtelenül megbolygatták. Emellett a darabok bizonyos szétszóródásával is lehet számolni: a „fehér Madonna" feje vagy 15 m-rel távolabb, másik gödörből került elő. Szakái Ernő mindkét körülményt figyelmen kívül hagyta, pedig az utóbbi inkább közönyös romeltakarításra, mint rituális szobortemetésre vall, éppúgy, mint az, hogy a faragványok vörös és faszenes égési hulladék, kályhatörmelék és másféle szemét közé keveredtek. Ilyenformán a körülmények úgy is értelmezhetők, hogy a szobrok — a pénzleletekből következtethetően legkorábban az 1440-es években, esetleg Mátyás uralkodásának elején — a műhely építészeti felújítással párosult átszervezése kapcsán kerültek földbe. Ha így van, akkor a lelet csupa selejtes, Ül. olyan elavult darabból tevődik össze, amelynek felállításáról végképp lemondtak. E darabok már a műhelyben hosszabb ideje félretéve állhattak, amikor sorsukat megpecsételte az, hogy gödörbetöltésre használták fel őket. Ennélfogva a kidolgozási furcsaságok, a javítási nyomok, a rávésések, a balta-, csákány- és kalapácsütések, a kardvágások (?), valamint más szándékos vagy véletlen csorbítások, éppúgy, mint a hiányok, meglehetősen sokféle körülményből eredhetnek. A „szép fej" (Szakái 51. kép) sommásabban kidolgozott bal füle (Szakái 85. kép) pl. magának a szobrásznak tulajdonítható, aki az alakot, amint ezt az arc aszimmetrikus faragása világosan jelzi, jobb félprofüos nézetre tervezte. A furatlyuk a hónaljnál (és nem „szívtájon") nem értelmezhető, de semmivel sem kevésbé szakszerű munka eredménye, mint az a másik, amely a töredék aljába mélyed, és feltehetően a feltárás után keletkezett. Ugyanakkor a sérülések bármilyen kemény tárgytól eredhetnek; az orr törései alapján esetleg kalapácsütésekre lehet gondolni. Ha így van is, ezek az ütések sokkal otrombábbak voltak, mint azok a fejszecsapások, amelyekkel a befejezetlen — alighanem elrontott — püspökfigura (Szakái 17. kép) orrát és állát leszelték. Megint mást mutat az „ép apostol" orra (Szakái 8. kép), amelynek környezete sértetlen: ha itt valóban véstek, akkor ezt bizonyára javítási szándékkal tették. A drapériákon mutatkozó lefaragások (Szakái 16. kép) javítást előkészítő, de félbehagyott munkára éppúgy utalhatnak, mint egykedvű ütögetésre. A példákat sokáig lehetne sorolni, de nem érdemes. Tisztelem Szakái Ernőt, és nagyra tartom mesterségbeli tudását. Épp ezért csodálkozom, hogy az ütések és a szerszámhasználat ennyire különböző nyomait egyazon jelképes (!?) műveletre próbálja visszavezetni. Még inkább csodálkozom azon, hogy a kőfaragás szakmai hagyományait a münsteri és a párizsi szobordöntésekkel próbálja illusztrálni, amelyek az alkotó tevékenységgel merőben ellentétes, következésképp semmilyen mesterséggel nem összeegyeztethető emberi indulatokból fakadtak. A budavári szobrok nem egy durva sérülése valóban a münsterihez és a párizsihoz hasonló eljárásra utalhat, azzal a különbséggel, hogy itt még az ott működő indulatok is hiányozhattak. A kaszabolás nyomai az egyik figura mellén (Szakái 24. kép) vagy egy másik fejen (Szakái 48. kép) — egyebekkel együtt és a leletkörülményekkel összhangban — bízvást tulajdoníthatók unatkozó segédek vagy rontó-bontó segédmunkások idétlenkedéseinek. Nem hinném, hogy az efféle nyomok megérdemelnék a jelképes értelmezés nimbuszát. Vagy kezdjük el kidolgozni a telefonrongálás jelképrendszerét is? 331