Képviselőházi napló, 1939. XIV. kötet • 1942. június 16. - 1942. július 31.
Ülésnapok - 1939-275
294 Az országgyűlés képviselőházának 275, ülése 19^2 július 1-én, szerdán. Liberális hírforrásokból tudjuk, hogy Jókai Mór özvegye, Grósz Bella egy ellenséges állam fővárosába, Londonba emigrált, Londonba költözött ott élő öccséhez, aki a londoni rádiónak — ezt is hitelt érdemlő hírforrásokból tudjuk '— orrhangú magyarnyelvű bemondója. (Martóhy Károly: Nagyon jó! Gyönyörködhetünk benne!) Jókainé londoni emigrációja egy négy évtized óta agyonhallgatott, mélyen agyonhallgatott kérdést vet fel a számunkra: vájjon méltó-e ez a nő a legnagyobb magyar mesemondó, a legnagyobb magyar regényíró özvegyének nevére, méltó-e arra, hogy Jókai Mór szellemi hagyatékának anyagi előnyeit, anyagi kincseit élvezze 1 ? Nem tartozik a nyilvánosság elé, hogy én itt elismételj ein azokat a kijelentéseket, amelyeket az állítólagos Jókai Mórné öccse esténként a londoni rádióban tesz, azokat a különböző kormányzógyalázásokat ós nemzetgyalázásokat, amelyeket esténként megismétel ez a 'dr. Nagy névre hallgató úr, aki magát Jókai Mór sógorának nevezi, (Derültség és zaj a szélsőbaloldalon.) de az a tény, hogy Jókai Mór özvegye hozzá költözött, hozzá emigrált, kötelességünkké teszi azt, hogy egy kissé félrelebbentsük azt a mesterségesen kitermelt homályt, azt a függönyt, amely ezt az egész házassági ügyet a magyar társadalom előtt négy évtized óta elborítja. Állítom azt, hogy a nemzeti közvéleménynek már négy évtizeddel ezelőtt, Jókai temetése után méltatlannak kellett volna nyilvánítania ezt a nőt arra, hogy a nagy magyar költő özvegyének nevezze magát. T. Ház! A túloldalon ülő, de a mi oldalunkon ülő idősebb képviselőtársaim is (Maróthy Károly: Itt nincsenek idősebbek!) bizonyára emlékeznek még arra a nagy port felvert röpiratra, amelyet egy szélsőradikális hírlapíró, Fényes László tett közzé négy évtizeddel ezelőtt. Ez az antiszemitizmussal igazán nem vádolható hírlapíró annakidején a tanúvallomások egész sorát hozta fel röpiratában, amely tanúvallomások legnagyobbrészt nemcsak háztartási alkalmazottaktól, nemcsak közvetlen ismerősöktől, hanem a nagy költő' rokonságától is származtak, és ezekből a tanúvallomásokból már akkor kiderült* hogyan bánt a Grósz-család, ez az óbudai ortodox zsidó család a nagy költőfejedelemmel. Szemtanuk vallomásai mondják el, hogy Grószék a tehetetlen, öreg költőfejedelmet felháborító módon bántalmazták, éheztették, napokon át becsukták, megbüntették, ha rájöttek arra,. hogy a vele titkon együttérző keresztény' háztartási alkalmazottak ennivalót, vagy konyakot mertek neki behozatni. Munkáját rabszolffamódon használták ki. Nem egy tanúvallomás bizonyítja azt, hogy Jókai Mór, a nemzet íiagyT^öltője 77 éves korában panaszkodott: »Ha nem öregedtem volna meg tisztességben, most főbelőném magamat.« Grószéknak a családi tanácsa döntött a nagy költőfejedelem minden lépése felett, és ebben a családi tanácsban Flamm mama elnökölt, az óbudai ortodox madám, mint a magyar nemzeti irodalom anyósa. (Derültség a szélsőbaloldalon —•• Bencs Zoltán: Elég szomorú!) A Fényes-féle röpirat ezelőtt négy évtizeddel jelent meg. A Grósz-család akkor nem indított ezért eljárást; négy évtized óta sem pert nem indítottak, sem pedig elégtételt nem kértek. Ez már önmagában is elég volna ahhoz, hogy mi itt perújítást kérjünk. De Jókainé emigrációjának híre az én folyóiratomat új kutatásra ösztökélte, és az élő tanuktól, azután a hozzátartozóktól, akik még ma is élnek, sorozatos tanúvallomásokat vettünk ki a röpirat állításait illetőleg. Kiderült, hogy ezeken az állításokon messze túlmenő súlyos tények vannak. A Jókai-családnak egyik alkalmazottja — egy igen derék, kiváló nő, aki akkor 28 esztendős volt — elmondta nekünk, hogy a Grósz-család szinte elrabolta, szinte elszedte a költőt egy előre kitervelt maffiával. Egy előre kitervelt maffiával küldték az öreg Jókai nyakára egy pénteki napon, amikor Ő a szegény írókat és művészeket fogadta, a 19 éves Grósz Bellát, azzal a Szándékkal, — erről is tanúvallomások vannak — hogy az öreg Jókaira a család nevében a kezét rátegye. Es amikor Jókai Mór — erről is tanúvallomások vannak — már szakítani akart, és a családnak egy végkielégítési összeget ajánlott fel, s ezt a végkielégítési összeget elküldték Grószéknak, a Grósz-család kirúgta a közvetítőt, kirúgta a megbízottat, s amikor Jókai Mór, a nagy költő személyesen ment oda, bezárták és nem engedték többé visSza a családjához. (Mester Miklós: Ez volt a szabadság!) Ebben az ügyben egy korszaknak a szimbólumát látjuk. Egy korszaknak a szimbólumát látjuk abban, hogy a nagy magyar mesemondó késő öregkori tragédiáját négy évtized hallgatással kisérte. Mi szimbólumot látunk ebben a néma hallgatásban, és szimbólumot látunk a gettóból előretörő famíliában is. Jel képes értelmű számunkra ez az egész ügy azért, merthiszen Jókai Mór munkáiban a reformkor nagy lelki gazdagságát fejezte ki, és erre a nagy lelki gazdagságra, ezekre a kincsekre tette rá a kezét a tiszaeszlári per után feltörekvő gettó zsidóságnak egy képviselője, a gettó-zsidóságnak egy megbízottja, a Grószfamilia. őszintén megmondom, hogy nem is értem a mai napig sem ennek a nemzedéknek a türelmét, amely szótlanul végig tudta nézni, hogy ez a gettóvirág Vészi József karján úgy vonuljon végig Jókai koporsója után a teme tésen, mint Jókai hagyatékának legjogosabb örököse.. őszintén állítom, hogy nem értem, miért nyugodtunk bele abba, hogy amikor ez a nő és családja emeletes házakat szerzett Jókai Mór könyveinek, színdarabjainak, átdolgozásainak, filmtémáinak Jövedelméből, akkor az egyetlen élő unokája. Feszty Mása, egy kis udvari szobában a legnagyobb nyomorban kénytelen élni. (Felkiáltások a szélsőbalolda Ion: Borzasztó!) Ugyanakkor, amikor a Jókaifilmekből, színdarabokból, átdolgozásokból, fordításokból vagyont — egyszer majd ki fogom mutatni, hogy százezreket és százezreket kitevő vagyont— szerzett ez a gettóból előjött család, a Jókai családnak még élő háztartási alkalmazottai, legmeghittebb belső emberei 'szegényházban élnek, a szegényházban vagyunk kénytelenek őket egymásután felkeresni, és Jókai Mór első feleségének, a nagy művésznőnek, Laborfalvy Kózának, akinek igazán mindent köszönhet, nemcsak a r sírja van elhanyagolva, hanem összes hozzátarto zói koldusbotra jutottak és úgy haltak meg, vagry pedig a szegényházban élnek. (Papzolay György: Hol a magyar tradíció? — Maróthy Károly: Ez a magyar sors és a zsidó sors közötti különbség!) Képzeljük el azt a szégyent, hogy a londoni rádió bemondója, miközben estéről estére Sztálint dicsőíti, magát Jókai sógorának mondja. (Maróthy Károly: Autentikus bemondó!) Kérdem a t. Házat, hogy amikor mi egymásután vádakat emelünk a népi sorsból
