Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVI. kötet • 1925. november 10. - 1925. november 25.

Ülésnapok - 1922-470

312 Â nemzetgyűlés 470. ülése 1925. ennek a mindenképen méltányos kérelemnek eleget tesz, a hadosztályt felváltatja és Erdélybe küldi, hogy legalább a megmaradt része kipihenhesse magát. A történet vége azonban az, hogy a 17-ik hadosztályt nem váltották fel, hanem a háború végéig ott vérzett a Karszt-fronton. (Herczegh Béla: Kimélni kellett a tisztelt cseheket!) Azt mondja ez a katonai szakiró: »Elképzelhetjük, hogy minő kíméletben részesült a többi hadosztály, ha egy királyi hercegi rangban és oly magas katonai állásban levő előljáró méltányos és igazságos pártfogásában állott hadosztállyal igy bántak.« Ilyen szellemmel állott szemben az a magyar hősiesség és vitézség, amely legszentebb meggyőződésem szerint négy éven keresztül hiába ontotta a nemzet vérét, — hiába, mert Magyarországnak nem lett volna az a hivatása, hogy az egész világgal szembeszálljon és saját elgázoltatását hősi ellenállásával kiprovokálja. Ilyen elbánásban részesült a magyar nemzetnek vagyont, vért áldozó elszántsága, amellyel a dinasztia megvédésére sietett. Az 1918 januárjában tartott tanácskozáson a legfelsőbb hadvezetőségből csak két meghívott egyéniség nyilatkozott amellett, hogy a király szándékát meg lehet valósítani, hogy legalább a hadtesteken belül behozzák a magyar szolgálati nyelvet. Az egyik tábornagy József főherceg volt, (Éljenzés.) a másik Wurm tábornok, akinek a magyar nemzettel való kapcsolata előttem teljesen ismeretlen, ellenben Conrad és Kövess tábornokok, akiket itt (Meskó Zoltán: Oly szépen elparentáltak!) a magyar nemzet kegyeletes érzésével parentáltak el, a legmerevebben ellenszegültek a magyar kívánságok teljesítésének. Ezek az urak valóságos középkori elzárkózást tanúsítottak olyan nemzeti törekvésekkel szemben, amelyeket akkor már maga a koronás uralkodó, a habsburgi császár és király is meg akart adni, ahogyan azt gróf Apponyi Albertnek 1918 januárjában keltezett, sajátkezüleg felvett és saját aláírásával ellátott jegyzőkönyve tanusitja. Ugyanezek az urak, ugyanaz a katonai szellem, amely előtt mi, á magyar nemzet ma is leborulunk a törvényhozás csarnokában (Meskó Zoltán: Már, aki leborul!) akadályozta meg, hogy József főherceg a kellő időben érintetlen, romlatlan, forradalmi tendenciák által meg nem fertőzött magyar honvédhadosztályokat hozhasson haza Magyarországra, amelyek (Rainprecht Antal: A háború maga fertőz!) a négyesztendei rettenetes szenvedések után is égtek a vágytól, hogy hazatérve, Erdélyt a román inváziótól megvédelmezzék. Ugyanezek az urak, akik gyönyörű mozzanatait örökítették meg a székely csapatok fronton tanúsított magatartásának, ugyanezek az urak, akik amikor már az engedetlenség első jelei tünedeztek fel, és József főherceg, mint hadseregparancsnok egy megnyugtató kiáltványt akart intézni a csapatokhoz, tudomásukra adva, hogy a király elrendelte hazatérésüket és, amint a katonai rend és a szállitási lehetőségek lehetővé teszik, meg fog történni hazaszállításuk, József főhercegnek, mint hadseregparancsnoknak ezt a parancsát nem tették közzé, megakadályozták ennek a parancsnak a közzétételét. Elképzelhetetlen egy monarchikus államban, hogy a hadseregparancsnok sajátkezüleg irt és aláirt parancsának nyilvánosságra hozatalát és a csapatok előtt való kihirdetését az alsófokuak megakadályozzák, de ezek az urak megakadályozták évi november hó 20-án, pénteken. ezt a legfelsőbb hadvezetőséggel történt titkos megállapodás alapján. Ugyanazok az urak, akik igy előkészítették annak lehetőségét, hogy Magyarország teljesen védtelenné váljék az ellenséges invázióval szemben, ugyanazok az urak, akik József főhercegnek, mint »homo regius«-nak négyszeri, ötszöri sürgetésére egyetlenegy honvédhadosztályt nem küldöttek Budapestre, hogy ott a felfordulást megakadályozzák, Conrad, Arz, Kövess és a többi tábornokok, akiket most itt nagy lebomlással még emlékükben is dicsőitünk, utólag, ez év elején tett nyilatkozataikban azt a vádat dobták a magyar nemzet szemébe, hogy a monarchia katonai összeomlása a piavei fronton azért következett be, mert a magyar országgyűlés, a magyar kormány a magyar csapatok hazahívását követelte az olasz frontról. (Rainprecht Antal: Tudatos tudatlanság! — Meskó Zoltán: Cinizmus!) Ok a háború elvesztésének okait nem abban keresik, hogy a négy esztendőt meghaladó szenvedések és nélkülözések között állt még a fronton a magyar katona, hogy soknak máinem volt lábbelije, alsóruhája, (Meskó Zoltán: Élelme!) s annyira kiéheztek, hogy amint egy hadtestparancsnok irta jelentésében, hogy miután egy hét óta kapnak csak húst és táplálkoznak valamelyest jobban a csapatok, tárna dásra nem alkalmasak, mert ahhoz, hogy egy támadásra, egy offenzívára felhasználhatók legyenek, legalább egy hónap kell, különben nem tudnak erőre kapni és támadásra nem lesznek felhasználhatók. Ugyanezek az urak nem abban látják a Monarchia összeomlásának okait, hogy a német hadsereget már augusztusban döntő, megsemmisítő vereség érte a nyugati fronton, amikor körülbelül másfélmillió friss, pihent amerikai katona avatkozott be a háború eldöntésébe. A háború elvesztésének okát nem abban találják, hogy az olasz fronton kiéhezett és elcsigázott seregeink, moraliter is megrendült csapataink, amelyek nem tudtak többé a győzelemben hinni, szembetalálták magukat nemcsak olasz, angol, francia, hanem a legnagyobb valószínűség szerint amerikai csapatokkal is, amelyek a legbőségesebben fel voltak szerelve hadieszközökkel, úgyhogy csak esedékessé kellett tenni a végső összeütközést, hogy azután a háborút megnyerjék. Abban sem keresik az összeomlás okait, hogy saját beismerésük, jelentéseink szerint is a Hinterland a front szükségleteinek kielégítésére már elégtelennek bizonyult, hogy a gyártás mértéke leszállott annyira, hogy a hadieszközöket nem tudták kellő mennyiségben pótolni, s hogy offenzívát kezdett hadseregünk akkor, amikor má csak két napra való lövedéke volt. Nem ebben keresik az összeomlás okait, hanem azt mondják: a magyar országgyűlés, a magyar kormány felelős a háború elvesztéséért, mert a veszedelembe jutott Magyarország megvédése érdekében s a pragmatika szankció alapján is a magyar csapatok hazaszállitását kivánták. Nem bánom, bárkinél keresik és kutatják is a felelősséget, de azt nem hiszem hogy Magyarország megengedhetné magának azt^ a fényűzést, hogy a múlt felelősségének megállapításával foglalkozzék. Nekünk egészen más feladatunk és szerepünk van. Én ezekre csak azt mondhatom, hogy ahelyett, hogy régi szokásból, a régi, az ancien regime etikettjéhez alkalmazkodva, volt osztrák-magyar hadsereg