Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVI. kötet • 1925. november 10. - 1925. november 25.

Ülésnapok - 1922-470

Á nemzetgyűlés 470. ülése 1925. évi november hó 20-án, pénteken. 313 elhunyt tábornokait és parancsnokait kivétel nélkül mint nagy embereket, mint a haza nagy halottait parentáljuk el, ha már a felelősség megállapítását szükségesnek tartjuk, állapítsuk meg az osztrák-magyar hadvezetőségnek, a legfelsőbb generalissimusnak felelősségét is. Ne felejtsüük el, hogy Bazain tábornokot Metz feladásáért a franciák halálra ítélték s Stössel tábornokot azért, mert a japánok Port-Arthurt bevették, súlyos várfogságra ítélték el. Nem lehet egy ország áldozatkészségével, vérével, egész történelmi jelentőségével, minden értékével, sorsával, területével ilyen könynyelmű játékot űzni, mert akkor, amikor a végkimerülés pillanata bekövetkezett, lehetetlenség polgári emberekre, pártokra, akiknek és amelyeknek nem volt semmi beavatkozási joguk a hadieseményekbe, áthárítani a szörnyű felelősséget. (Rainprecht Antal: Beszélhetsz, te jóember!) Én csak azért mondom el ezeket, — több izben voltam bátor ezekről az eseményekről beszélni, egyes jelenségekkel foglalkozni a nemzetgyűlés előtt — hogy bebizonyítsam^ áll az én megállapításom s méltóztassanak belátni, hogy nem lehet kiválasztottan ezt, , vagy amazt felelőssé tenni a háború elvesztéséért, az összeomlásért és az összeomlás után bekövetkezett eseményekért. Ismétlem, a korona akkori viselőjétől kezdve, aki a legsúlyosabb időben •— nem mondom, hogy rossz szándékkal vagy rossz indulattal, de tényleg — valóban magára hagyta az országot, ahelyett, — mint ahogy egy önálló más országgal közös uralkodással el nem foglalt fejedelmünk tette volna — hogy az ország élére állva, felhívja a nemzetet, hogy most pedig tegyünk meg mindent saját megmentésünkre, attól az uralkodótól kezdve, aki többi országai érdekében külföldre távozott tőlünk, egészen a legutolsó tisztviselőig mindenféle társadalmi osztálynak felelősségét a bekövetkezett eseményekért meg lehet állapítani. Hogy azután mi történt, nem akarom nyomon kisérni az eseményeket, azonban magam is ott voltam a függetlenségi párt kültagjai között, amikor ezek az események bekövetkeztek, és akkor az ország közhangulata kívánta, hogy Károlyi Mihály legyen a ministerelnök. Amint már jeleztem, maga gróf Tisza István azt javasolta József főhercegnek, mint homo regit!snak, hogy Károlyit nevezze ki ministerelnöknek. (Zaj jobb felől. — Rainprecht Antal: Az volt Károlyi legnagyobb hibája, hogy nem hagyta a kormányt a militarizmus kezében! Akkor igazán rémuralom lett volna.) Rákosi Jenő, az ország legnagyobb, legtekintélyesebb publicistája az októberi napokban kétszer irt vezércikket a Budapesti Hírlapban: »Hát jöjjön Károlyi!« és ő is Károlyi kinevezését sürgette. De itt is érvényesültek a szokásos osztrák politikának minden átka és balkövetkezménye: kinevezték Károlyit ministerelnökké, de akkor, amikor már ő sem tudta az eseményeket megfogni és megakadályozni. Tessék csak elképzelni, ha az uralkodóvá], József főherceggel egy nem magyarbarát, de legalább is nem magyarellenes legfelsőbb hadvezetőséggel egyetértve pár héttel korábban veszi át Károlyi Mihály és az ő pártja Magyarországon a kormányt, egészen bizonyos, hogy a felelőtlen elemeknek utcai lázadása és kitörése, amely október 31-én Budapesten bekövetkezett, természetszerűleg elmaradt volna, mert teljesült volna az országnak az a kívánsága, hogy demokratikus kormány alakuljon. amely az általános titkos választójog alapján áll, amely a nép kívánságait teljesiti s akkor semmiféle ilyen kitörés esedékessé nem vált volna. Amint emiitettem, én ott voltam azokban a napokban a függetlenségi párt kültagjai között, én nem kívántam azt, hogy Károly császár osztrák manifesztumának hatása alatt itt Magyarországon is nemzeti tanács alakuljon, ez ellen debacháltam is saját pártomban és környezetemben, de amikor már a nemzeti tanács megalakult és itt hosszú napokon és heteken át kormányt alakítani a királyi hatalom nem tudott, mert hiszen nagyon jól tudjuk, hogy csak október 30-án kezdtek kísérletezni Hadik Jáüos gróf dezignálásával, akkor mint közvetlen szemtanú állithatom, hogy a nemzeti tanács rendkivül nagy érdemeket szerzett ebben a vonatkozásban, rendkívül nagy érdemeket szerzett azáltal, hogy az országban a rendet a forradalmi kitörésekkel szemben fentartotta. Özönével érkeztek a távirati jelentések (Gaal Gaston: A nemzeti tanács nem volt forradalmi intézmény?) De igen, nem is vonom kétségbe. Elmondtam, hogy ellene is voltam, de mikor a nemzeti tanács már fellépett, mindenesetre a legnagyobb tekintéllyel rendelkezett a néptömegek szemében s egészen kétségtelen, hogy egy Hadik-kormány megalakulva, mérsékelten, demokratikus férfiakból, nem tudott volna olyan tekintéllyel fellépni a néptömegek előtt, mint a nemzeti tanács. (Gaal Gaston: Egy jó sortűz többet ért volna!) Denikve, a nemzeti tanácshoz özönével érkeztek a távirati jelentések a vidékről, özönével érkeztek a honvédelmi ministeriumhoz is zavargásokról, gyujtogatásokról, szóval a tömegszenvedély elszabadulásáról és akkor a nemzeti tanács volt az, amely ezeket a kitöréseket megfékezte és leszerelte. (Gaal Gaston: Elszedték tőlünk a puskát!) A nemzeti tanácsnak, t, Viczián képviselőtársam, sem a polgári osztály kellő segedelmet nem nyújtott, sem pedig katonai erők akkor már rendelkezésre nem állottak, hanem igenis áillitom, mint szemtanú, aki az eseményekbe bepillantottam, hogy teljes erejével ott állott az akkori tényleges kormányzat mellett, — nem keresem, milyen volt a kormányzat — a hatalom tényleges kezelői mellett a budapesti ipari munkásság, amely teljes erkölcsi és fizikai súlyával lépett akkor fel, hogy itt mindenféle kicsapongást, a féktelenség mindenféle kitörését megakadályozza. Most azt mondja Gaal Gaston t. képviselőtársam, hogy egy sortűz kellett volna. Hiszen Lukachich tábornokot nevezték ki Budapest katonai parancsnokává és Lukachich tábornok is^ kérte a legfelsőbb hadvezetőséget és a királyt, hogy küldjenek ide egyetlen érintetlen hadosztályt, hogy azzal itt a katonai hatalmat, az állam tekintélyét és a hivatalos kormány tekintélyét fentartani képes legyen. Nem küldtek. (Gaal Gaston: Itt volt neki!) Itt volt körülbelül 8000 ember akkor Budapesten, azonban nem volt alkalmas erre. (Meskó Zoltán: A király nem engedte!) Azt is tudjuk, hogy amikor Őfelségéhez kérdést intézett, ő elrendelte, hogy a néppel, a lázon fokkal szemben fegyvert használni nem szabad. Azon tehát hiába vitatkozunk, hogy mit kellett volna tenni. Ez nem történt meg. A tényleges hatalom átment a demokratikus pártok képviselőinek kezébe, ők iparkodtak fentartani a közrendet és ebben a magyarországi muítkásság igenis a legnagyobb józan-