Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.

Ülésnapok - 1922-380

A nemzetgyűlés 380. ülése 1925. log. Nagyobb kultur fölényt, mint Jókai Mór egész élete-műve kevés nemzet bizonyíthat. De nem méltóztatnak arra gondolni, hogy Jókai Mór élete-műve, ez a nagy kultúrfölény, ez a nagy tény nem akadályozhatta meg azt a borzalmas és szomoruságos tényt, hogy ma épen az ő szülővárosának, Komárom városának hidja közepén cseh baka áll szuronnyal? Nem méltóztatnak arra gondolni, hogy a kultúrfölény nagyon helyes és nagyon szép dolog, de egyetlen falut, egyetlen várost nekünk visszaszerezni nem tud? " Nem méltóztatnak gondolni arra, hogy nincs kultúrfölény, ha azt a kulturfölényt a kard és a vitézség nem védelmezi? Ha elvesztettük a területi integritást, azt az ig'azi uj kultúra számára ismét csak kardunk szerezheti vissza. Ne méltóztassék véletlenül sem ellentmondani nekem, mert nem nekem méltóztatnak ellentmondani, hanem annak az általunk méltán ünnepelt Jókai Mórnak, akinek szinte prófétai kijelentése szószerint ugy hangzik, hogy: „a mennyországot megszerzi a hit és erény, de a földi határokat csak a vitézség tudja megtartani". Nem azt mondtam ezzel a kijelentéssel, hogy ne bizonyítsuk nagy kulturfölényünket a világ előtt. De méltóztatnak-e tagadni azt a kijelentésemet, hogy ha itt a 14 vármegyében csupa lángelme, csupa az imént aposztrofált Eötvös Lóránt báróhoz hasonlatos lángelme élne, ez még mindig nem tudná megakadályozni, hogy a demarkációs vonalon túl, Pozsonytól, Kassán és Kolozsváron át Szabadkáig át ugy bánjanak a mi megszállott testvéreinkkel, akár magyar nyelvet beszélnek, akár nem, mint ahogy bánnak a világ leghitványabb bocskoros nemzetei, amelyek azonban abban a bocskorban és darócban is nieg'őriztek egyet: azt az erőteljes nemzeti öntudatot, amely nélkül nincs egy nemzetnek élete, és amely öntudat, ha bennünk meg lett volna, Jókai Mór szülővárosának hidja közepén nem állhatna szuronyos cseh katona. Mert nem, véletlen dolog Magyarország területének megcsonkítása. Azt megelőzte egy nagy erkölcsi öncsonkitás. Az a cseh katona, aki ott áll Jókai Mór városának hidja közepén, az elmúlt évtizedek folyamán annyi lépéssel^ jött közelebb annak a hidnak közepéhez, ahány lépéssel ennek a nemzetnek tömegei, különösen vezető osztályai eltávolodtak a magyar nemzeti hagyománytól és öntudattól. Ha az imént Eötvös Lóránt báróra, e csodás technikai lángelmére méltóztattak itt hivatkozni, akkor én azt mondom: Igen, kell örülnünk annak és valóban büszkék vagyunk arra, hogy hazánkfiának találmánya az a torziós inga, de nekünk nem elég a torziós inga. hanem kell a re torziós kard is. Ha az a retorziós kard nem fogja elvégezni a maga művét, akkor kétes — ha bármilyen lángelméket ad is nekünk gyermekpalántákban, gyermekcsirákban a Gondviselés —, hogy száz év múlva ülhetnek-e még centennáriumokat ezen a földön, ünnepelhetik-e még magyar lángelmék eentennáriumát? Kell tehát a kultúra, de kell a kard is, amely azt megvédi. Jókai Mór imént idézett mondatával kapcsolatosan azt mondom, hogy a hit és erény nemcsak arra kell, hogy a mennyországot megszerezzük. A vitézséghez is kell, mert vitézség nincs hit és erény nélkül. De ha már: azokat'a földi határokat egyszer elvesztettük, mert nem lévén bennünk elég hit és erély, a vitézség is megfogyatkozott bennünk: azokat a földi határokat, amelyeket visszaszerezni kötelesséNaPLÖ XXX. évi február hó 20-án, pénteken. 195 günk, csak .akkor tudjuk visszaszerezni, ha a hit, erény és vitézség is meglesz bennünk. Ezekkel a gondolatokkal kapcsolatban tegyen szabad emlékeztetnem a tegnap elhangzott szép szavakra. Ünnepelte ez a nemzetgyűlés azt a nagy reformkorszakot, ünnepelte 1825-öt, amely annyi politikai és irodalmi lángelmét mutatott fel. Nem méltóztatnak arra gondolni, t. Nemzetgyűlés, hogy milyen véres szatirája a magyar sorsnak, milyen véres kifejezője a magyar leromlásnak, hogy száz esztendővel a nagy reformkorszak után odáig jutottunk, hogy épen Jókai centennáriuma alkalmával itt egy borzalmas, egy nevetséges és mégis fájdalmas kulturbotrány foglalkoztatja ezt a nemzetet, foglalkoztatja a közvéleményt, amely kulturbotránnyal nekem ugyancsak a kultusztárca költségvetésével kapcsolatban foglalkoznom kell, mert ebben a tekintetben a kultuszminister nr egyfelől illetékes, másfelől .pedig a kultuszminister ur már igen^ örvendetes módon intézkedett is. Én nem fogom szájamat megfertőzni annak a szovjetszinésznek a nevével (Helyeslés a balközépen.), akinek nevével itt tele vannak hosszú napok óta a lapok, aki miatt itt irtózatos háborgás van ebben a szerencsétlen csonka Magyarországban. Én csak azt kérdezem, vájjon annak a reformkorszaknak Vörösmartyja, és egyéb lángelméi azért a Magyarországért éltek-e, az volt-e a

z ő ideáljuk, amely Magyarország 14 vármegyére lecsonkitva most talán kénytelen lesz eltűrni, hogy egy Vörösmartynak, egy Petőfinek, egy Jókainak szárnyaló igéit egy olyan hitvány, jelentéktelen, művészeti tekintetben a nullával egyenlő valaki merje a szájára venni, aki annakidején toborzott a vörös hóhéruralomnak, amely tönkretette mindazokat a törekvéseket, amelyek annak a reformkorszaknak lelkében éltek. (Igaz! Ugy van! Helyeslés.) Én nagyon sajnálom, hogy ennek a kérdésnek tárgyalásánál épen az a nemzetgyűlési képviselő ur távozott el a teremből, aki iránt aránylag mégis csak a legtöbb szimpátiával viseltethetem, vérségi származása ellenére is, mert ez a t. képviselőtársam volt az, aki annakidején felállt a nemzetgyűlésen — sajnos, betegségem megakadályozott abban, hogy őt meghallgathassam —• és hangoztatta és igazolni próbálta azt a régi, de teljesen tarthatatlan álláspontot, mintha annak az idegen fajnak nemcsak selejtesei volnának, mintha az az idegen faj nem lenne teljesen és tökéletesen szolidáris egymással és mintha abban lennének különbségek is. Én azt kérdezem: hát miért nem állt fel ennek a bizonyos szovjetszinésznek az ügyében senki azok közül a zsidó származású egyének közül, akik szeretik magukat hazafiasabbaknak, a selejtesektől, a szovjetérzelmüektől teljesen távolállóknak nyilvánítani, miért nem állt fel ellene közülük senki még- véletlenül sem? T. Nemzetgyűlés! Amikor erre a kérdésre gondolok — s ez összefügg a numerus clausus gondolatának lényegével, ezért is emlitem meg — az én számomra két eshetőség adódik. Vagy vannak olyan értelmes és művelt zsidók Magyarországon, akik maguk is belátják azt az egyszerű és természetes tényt, hogy az a szovjetszinész, akiről itt annyi szó esik, valór ban csapnivaló ripacs — vagy nincsenek. Ha vannak ilyenek, miért nem állanak fel és miért nem mondják azt, hogy ők maguk sem tartják ezt a jelentéktelen embert olyan nagynak, hogy miatta itt az egész közvéleményt meg kell háborgatni, ministeriumokba kell szalad29