Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.

Ülésnapok - 1922-380

196 A nemzetgyűlés 380. ülése 1925. évi február hó 20-án, pénteken. gálni, a sajtóban ultimátumokat kell küldenil Kérdezem, miért nem állanak felt Nyilván azért nem, mert az ő esetleges esztétikai meggyőződésüket is képesek magukba fojtani, csak azért, mert náluk sem az esztétika, sem más nem olyan fontos, mint az az öt-hatezeresztendős vérségi faji szolidaritás, az a szolidaritás, amelyet mi keresztények nem érzünk és nem is akarunk érezni bizonyos esetekbem Mert közöttünk senki sincs, aki akkor, lia a független biróság Húsz Ábrahámokat rablógyilkosságokon kap és azokat rájuk bizonyítja, csak azért akarnók a kötél alól őket megmenteni, mert velünk vérségileg talán azonosak, hanem annál inkább követeljük a társadalomból való kizárásukat, mert méltatlanoknak találjuk őket arra, hogy ebben a keresztény társadalmi közösségben tovább éljenek. (Igaz! Ugy van! Helyeslés!) Tisztelt Nemzetgyűlés! Elképzelhető azonban az a másik eshetőség is, amelyet kezdek nagyon komolyan is hinni azok után, hogy itt egyetlenegy zsidó hang sem emelkedett az ellen a szovjetszinész ellen: kezdem hinni, hogy művelt és nem művelt zsidónak valóban elég séges az az esztétikai sziuvonal, amelyet ez a „színművész" — ahogy ők mondják — jelent. Akkor hát kénytelen vagyok azt mondani, hogy a zsidó sajtó nagyon rossz szolgálatot, tett saját fajtájának, amikor ezt az egész ügyet rendezte és harsonázta, mert akkor azt^ kell mondanom, hátha az a szinművész. akiért a,z egész magyarországi zsidóság talpraáll. akiért hetekig lármázik, exponálja magát, csak ilyen művészi magaslaton áll és az ő szemükbe ez az a legnagyobb művész, akiért erre is képf*sek. hát akkor hogy fogadhassam el azt az álláspontot, hogy a zsidóságnak igenis vau olyan része, amely magasabb művészi megértésre is képes, amikor mindnyájan nagyon jó? tudjuk, hogy annak a színművésznek — ahogy ők mondják — tehetségénél százszorta tehetségesebb keresztény szinművészek sokszor évekig, sokszor életük végéig valahol egy vidéki zugban kallódnak és a magyarságnak épugy, mint természetesen a zsidóságnak nem jut eszébe őket harsonázni. (Igaz! Ugy van!) Én őszintén megvallom, hogy szeretném a kultusznünister urat abba a kellemetlen: helyzetbe hozni, hogy a zsidófaji sajtó — ez a hálás faj! — ismét azzal próbálja kompromittálni őt, hogy megint Lendvai István volt az, aki neki elismeréssel és tisztelettel adózott, mint ahogy megtörtént annakidején, amikor a,soproni keresztény magyar diákság nevében felszólaltam és a minister ur azt a lehető legkorrektebb választ adta, amit adhatott. Én azonban, amikor helyeslem azt a tényt, hogy a magyar zeneművészeti főiskola termét nem adta oda arra a célra, hogy ott ezt a szovjettoborzót és amellett csapnivaló álművészt ünnepeljék, én egyúttal kénytelen vagyok azt is kifogásolni, hogy a minister ur magyarázatában azt az inkább fizikai okot emelte ki. hogy nem teheti ki esetleges botrányoknak a Zeneakadémia termét. Én szerettem volna, szeretném hallani azt az erkölcsi természetű motivációt is, hogy eltekintve minden esetleges botránytól, eltekintve valakinek az esztétikai nívójától, még annyira talán nem jutottunk minden Trianon, minden Genf. minden Prága, minden Bukarest és Belgrád ellenére sem, hogy itt 1919 után. a szovjethóhérok uralma után öt esztendővel büntetlenül egyáltalában megjelenhetik és szerepelhet valaki, aki toborzott a vörös hadseregnek. és aki az ő művészetét — ahogy ők nevezik, legyenek boldogok vele! — a véres proletárdiktatúra szolgálatába állította. (Igaz! Ugy van! a jobboldalon és a középen.) Sok szó hangzott el itt a numerus clausus törvényéről. Bizonyára méltóztatnak tudni, hogy én a ma érvényben levő, nem is mindenütt egész tökéletesen, pontosan végrehajtott numerus claususnak egyáltalán nem vagyok a híve. Amikor azt kérdezte tőlem a sajtó egyik képviselője — amikor azt a névsort felolvasták azokról, akik annakidején megadták a numerus clausus tulajdonképeni való lényegét a zsidó faj ellen kiélezett lényegét —, amely névsorban én örömmel láttam például az Esti Kurír főszerkesztőjét is, és amely névsor olvasásakor öröm töltött el azon, hogy milyen szép is volt az a múlt. amikor az a névsor Prohászka Ottokár nevével kezdődött és Rassay Károlv nevével végződött — akkor én azt a választ adtam: nem szavaztam meg azért, mert akkor, még nem ért engem az a terhes, súlyos szerencse, hogy a nemzetgyűlésnek tagja lehettem volna, de ha megtörtént volna ez és én nemzetgyűlési képviselő lettem volna, akkor épen ügy keveseltem volna még a Bernolák-féle megoldást is, mint amennyire keveslem ma is. Amikor ezt a felfogásomat itt elmondom, tisztelettel azt kérdezem: hol van az a hires jogrend, hol van az a sokat hangoztatott konszolidáció, ha egy tételes törvény ellen a sajtóban és egyebütt egészen nyílt izgatás folyhatik s amikor nekem — aki nem egyszer ültem a vádlottak padján, és aki még nem egyszer fogok a vádlóttajs: padián ülni azért, mert nein vagyok hallandó cserben hagyni az ellenforradalmi gondolatot — csekélységekért, sőt mondhatnám igazmondás vétsége miatt börtönt kell majd ülnöm, amit szívesen ülök. mert érezni foqom akkor is, hogy az igazságért ülök és j soha a biróság tekintélye ellen nem fogok rüI pertiádákat intézni (Derültség.); kérdem, hoj gyan lehetséges az, hogy büntetlenül, ügyész és egyéb apparátus közbenjötte nélkül a sajtóban I olyan cikkek és irások jelennek meg, amelyek I ezt a ma is érvényben levő törvényt bárgyú | törvénynek nevezik s amelyek nyíltan izgatnak ! e fennálló törvény ellen. (Felkiáltások a jobb! oldalon és a közéven: Igaza van! Igaza van!) Nem kívánok hosszasabban visszaélni a I nemzetgyűlés szíves türelmével (Halljuk! Hall[ juh!), csak még vissza akarok térni a tegnap j elhangzott szép, nemes veretű szavakra. Tegnap arról volt itt szó, hogy a mi nagy, halhatatlan J Jókai Mórunk szelleme hasonlít Petrarcához, az olasz költőhöz, aki, amikor a marakodó és pártoskodó guelfek és ghibellinek között megjelent, akkor azok kölcsönösen letették a fegyvert és azt mondották: „íme a költő, aki előtt a fegyvert le kell tenni". Én azt hiszem, hogy a mának a kölícje és a mának a politikusa, a inának, a mai magyar életnek minden tényezője, nem hasonlítható' a szelid, édesszavu Petrarcához, az édes, a szelid szonettek költőjéhez. En ugy érzem, hogy bár bizonyos tekintetben valami csodálatos törvényszerűség van abban. I hogy a Jókai-centennáriüm épen erre az eszten| dőre és ezekre a napokra jutott, mintha a ma| gyár életnek, külön oser- a politikai életnek veI zérlő csillaga ma mégis valahogy tulajdonkéi pen és idő^zerlibben Petőfi Sándor lenne. Nem teltetek róla, hogy nem tudom a magyar egységet hirdetni; nem tehetek róla, hogy nem tudunk sokan — akik talán tudnánk édes. lágy szonetteket írni. Valahogy a lázítás kötelességét érezzük, valahogy zilált lélekkel nézünk ebbe a magyar életbe és valahogy in-