Képviselőházi napló, 1896. XXIV. kötet • 1899. szeptember 28–november 30.

Ülésnapok - 1896-482

482. országos fllés 1899. október 10-én, kedden. 73 kísérteteket csináljanak belőlük, a kiket minden heves szó felriaszthat.« Nem az én szavaim ezek, t. ház, hanem Jókai Mórnak, az önök politikai elvtársának szavai, a kinek zsenialitását azt hiszem, senkisem tagadhatja meg. (Egy hang a szélső baloldalon •" Főszerkesztőjük!) Én ezeket a szavakat akkor felolvastam, és egész szelíden szólottam a miniszterelnök úrhoz, tisztelet és nagyrabecsülés hangján, a hogy most is szólok. A ház akkori naplójából olvasom saját szavaimat (olvassa): »Orök dicsőségére fogna válni a miniszterelnök úrnak, ha ezen odiózus ügyet abba a mederbe terelné, a melyre Jókai Mór, a nemzet koszorús költője rámutatott. Én ismerem az ural kodó igazságos, alkotmányos érzületét; és meg vagyok győződve, hogyha oly férfiú, mint a mostani miniszterelnök úr informálja Ö* Felségét, hogy mily örökké tartó ódiumot, mennyi félreértést fog ezen ügy a nemzetre hozui, a mint azt maga Jókai Mór is megírta, akkor az uralkodó nem fog ragaszkodni a Kriegbammer ajánlotta tervezethez, melynek megvalósítása érdekében Lobkovitz herczeg hadtestparancsnok legújabban ékes németséggel átirt a fővároshoz.« Ezek beszédemnek azon sorai, a melyekből kiindulni akarok. Én azt vártam a miniszterelnök úrtól, hogy mint tapintatos, bölcs államférfi és hazaszerető magyar, akkori kérésemet, a mely bizony nemcsak az én egyéni kérésem volt, (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) hanem azt hiszem, milliók óhaját fejezte ki, teljesíteni fogja. Most is azt mondom, nagy érdemeket szerzett volna magának, hogyha ezt az ügyet abba a mederbe terelte volna, a mely mederbe való terelését maga Jókai Mór ajánlotta. Én titkokat nem bolygatok; szándékom, de jogom sincsen hozzá. Nem tudom, a miniszterelnök úr megkisérlette-e ezt a dolgot ilyetén módon elintézésre ajánlani; nem is kutatom. Hazafiságáról óhajtanám feltenni, hogy igen. Azonban a tények azt mutatják, hogyha megkisérlette is, hasztalanul kísérletté meg, mert a Gesammtreich kérlelhetetlen, és mert a magyar miniszterelnököknek és a magyar kormányoknak általában a katonai ügye k re nézve nincs szavuk. A legmélyebb honfiúi elkeseredés hangján kell ezt nyilvánítanom, de — sajnos —1867 óía mindig így volt, (Úgy van! Úgy van! a bal- és szélső baloldalon.) és nem is lesz addig míg a magyar törvényhozás egyszer meg nem embereli magát, és meg nem tagadja az ilyen hadseregtől az ujonczokat. (Zajos helyeslés a szélső baloldalon.) Ezt kellett volna megtennie a háznak; a ház határozata nélkül nem mertek ujonczozni 1866-tól 69-ig sem; ház egyszer megemberelné magát, meg vagyok győződve, vége lenne a katonai sottiseoknak. Csak egy kis férfiasság, egy kis fogKÉPVH. NAPLÓ 1896—1901. XXIV. KÖTET. vicsorítás politikája, nem pedig folytonos alázkodás, mert ez az utóbbi a középkori szellemtől lelkesített s most pláne retrográd irányban haladó felsőbb katonai köröket felbátorítja, hogy a magyar nemzeten mind több és több inzultust kövessenek el. (Zajos helyeslés a szélső baloldalon.) Az igen tisztelt miniszterelnök úr nyilatkozott ebben az ügyben; ismerjük felfogását arra a katonai ünnepélyre vonatkozólag is, a mely augusztus 12 én a kadét-iskola udvarán Krieghammer közös hadügyminiszter parancsára és intencziói szerint végbement. Én akkor idegen földön jártam s ott a genfi tó partján mély elkeseredéssel olvastam annak az ünnepélynek a részleteit, a melyek, megvallom, ott is felháborítottak az idegen országban és felháborítanak még jobban itt. Én tehát szemmel látottról nem szólhatok, csakis a hírlapi tudósításokról, de meg Lobkovitz hadtestparancsnok beszédéről, — hisz az akta, a mely ki van nyomatva, — továbbá a t. miniszterelnök úr beszédéből, a melyet a múltkor ez ügyben tartott. És én azt gondolom, mulasztást követnék el, de meg a parlamenti szokás udvariassági szabályainak se tennék eleget, ha az általam személyében igen tisztelt miniszterelnök úr beszédére szerény észrevételeimet meg nem tenném. (Halljuk! Halljuk!) Követem azt a sorrendet, a melyet beszédében ő követett s iparkodom egyes mondatait megvilágítani úgy, a mint azokat én érteimezem. (Halljuk! Hulljuk!) A miniszterelnök úr, megemlékezvén arról a szeptember 29-iki ünnepélyről, előrebocsátja, hogy a kormánynak kötelessége nemcsak magának meg nem sértenie az országnak semmi érdekét, de köteles őrt állani a kormány arra nézve is, hogy az országnak semmi érdeke az ő mulasztása által sérelmet ne szenvedjen. »Én elismerem, sőt hangoztatom,« — monda ő — »hogy a nemzeti becsület és az önérzet nemcsak érdeke, de oly nagy közkincse az országnak, a melyet érinteni nem szabad. A vád az, hogy az augusztus 12-iki ünnepély a nemzet önérzetének sérelmére történt.« Ennek a vádnak az alaptalanságát igyekezett a t. miniszterelnök úr kimutatni és mindjárt első argumentácziójának okai között az volt, hogy az egyházi és katonai szertartással felavattatott azon emlék, az ott fegyverrel kézben, ellenség előtt a liarcztéren elesett katonáknak, harczosoknak az emléke és nem szobor. Álljunk csak meg egy kissé ezeknél a szavaknál! A miniszterelnök úr saját szava az, hogy Hentzi, Allnoch, Pollini s a többi katonák, a kik ott elestek, ellenség előtt küzdve estek el. Ki volt az az ellenség? Konstatálom, hogy a magyar hadsereg, a honvédség! (Úgy van! a szélső baloldalon.) Széll Kállmán magyar miniszterelnök úr tehát a magyar honvédséget ellenségnek nevezte. (Igaz ! Úgy van ! a szélső hal10